Whitefül

Megjelenés éve: 2011

Tagok: David Bower (ének), Kev Bower (gitár, billentyűk), Andy Sneap (gitárok), Tony Speakman (basszusgitár), Tim Bowler (dobok)

Úgy nézem, 1982 a metal zene nagy aranykorának egyik legragyogóbb éve lehetett. Az Iron Maiden kihozta a The Number of the Beast-et, ami meghozta nekik az igazi népszerűséget. Dániában megjelent egy, az akkori időkben rendkívül extrémnek számító banda, a Mercyful Fate bemutatkozó minialbuma. Angliában pedig a Venom kiadta a Black Metal című alapvetését. De a második vonalban is nagy volt a mozgolódás, többek között ekkor alakult a Hell zenekar is, akiknek kudarcokkal és szerencsétlenségekkel kellett megküzdeniük, hogy aztán 1987-ben megjelent lemez nélkül beadják a kulcsot. A koporsójukba az utolsó szöget egyébként a belga Mausoleum Records ütötte be, akikhez végre sikerült leszerződniük, majd a bemutatkozó lemez felvételei előtt két héttel csődbe ment.

Az első öt évükben nem kaptak szerződést, mivel a kiadók sokkolónak, durvának találták az zenéjüket, előadásaikat. Pedig ha tudták volna, hogy hová fajul… Majd elérkezett a 2008-as év, és innentől olyan, mint egy gyerekmese. Adva van egy tinédzser, Andy, aki gyakran jár le kedvenc bandája bulijaira, és az alapító gitárostól tanulja meg a gitározás alapjait. Később producer lesz belőle, mindenki megismeri a nevét (Andy Sneap), és munkásságát (még egy bejegyzés lenne felsorolni). Ebben az évben, tehát 2008-ban, gondol egyet, és felveszi a kapcsolatot kedvenc bandája megmaradt tagjaival, és közli velük, hogy szeretné újjáalakítani a kedvenc zenekarát. Ezen felül nem csak, hogy az eddig még meg nem jelent bemutatkozó lemez keverését, producelését is magára vállalja, de még csatlakozik is hozzájuk gitárosként. Dave Halliday-t azonban csaknem lehetetlen pótolni, ekkor azonban Andy-nek eszébe jut a régi harcostárs, Martin Walkyier, aki majdnem annyira hátborzongató hangokat képes magából kicsiholni, mint anno Halliday. Innen már akár sínen is lehetne a társaság, azonban a történetben még van egy csavar. Az egyik próbájukra leballagott Kev Bower testvére David, aki elkezdte dúdolni a dalokat. Kipróbálták a mikrofon előtt is, és csattant az álluk a földön, ugyanis ő még jobb is volt, mint Walkyier, így hát vele vették fel az első lemezüket.

Azt kell mondjam, ez egy igazi gyöngyszem. Már a nyitó Overture: „Themes From Deathsquad” című szerzemény is félelmetesen szép. Hol volt még akkor az olyan bombasztikus introkkal dolgozó Rhapsody? A majdnem másfél perces intro hallatán King Diamond is elismerően csettintene. Ez a párhuzam egyébként nem véletlen, a dalok hangulata nagyon sok párhuzamot mutat a Mercyful Fate-tel anélkül, hogy a másolás bűnébe esnének. A bevezetőt követő On Earth As It Is In Hell pedig már a szövegvilágot vetíti előre, és ez egy újabb párhuzam a dánokkal. Bizony, itt is dominálnak az okkult szövegek, amelyek miatt szerettem meg anno a Mercyful Fate-et is. Ha viszont nem a Sátánról és a kárhozatról énekelnek, akkor olyan kedves témák bukkannak fel, mint az 1666-os londoni tűzvész vagy Shakespeare Machbetje (aminek introjában maga Dave Halliday személyesíti meg a három boszorkányt, ezt a felvételt Andy mentette meg valami régi szalagról). Nehéz kiemelnem dalokat, hiszen mind hibátlan, de három talán megérdemelné, hogy egy kicsit többet is mondjak róla. Az egyik a Blasphemy And The Master, ami hangulatilag számomra a Mercyful Fate Don’t Break the Oath albumának hangulatát hozza vissza. A Devil’s Deadly Weapon pedig komor, epikus tíz perc fölötti sötétség. A doom bandáknak, de igazából még a szimfonikus metalban utazó társaságoknak sírva, térden állva kellene könyörögniük a receptért. És ha valaki még nem érezné a Sötétség Urának jelenlétét, akkor az albumot záró No Martyr’s Cage egészen biztosan agyon fogja nyomni az elméjét. Ennyire súlyos nótát én már régen hallottam. Mindehhez hozzájön David Bower eszelős hangja, és teljes az összkép. A legjobban talán úgy lehet elmagyarázni, hogy képzeljétek magatok elé azt a pillanatot, amikor King Diamond megőrül. Na, azt szorozzátok meg öttel. Tényleg nincs rá jobb szó, mint hogy félelmetes. Összességében egy dolog van, amit negatívumként tudok megemlíteni, de ez is olyan apróság, hogy a többi részlet mellett teljesen lényegtelen. Ez pedig a borító. Főleg azért nem akarok kötözködni ezzel, mert (akárcsak a zene) ez is 25 éve készült.

Ez a banda egyszerre modern és old school. Nem tudom, lesz-e folytatás, de ha lesz, remélem, nem fogják a legendát tönkretenni. Ha a banda úgy dönt, hogy nem akasztja szögre a hangszereket, akkor remélhetőleg ők is tisztában vannak azzal, hogy bár Halliday-t nem lehet pótolni, a szellemiségéhez mindenképp hűnek kell maradni. Mert akkor még az sincs kizárva, hogy ez lesz az egyik legrosszabb lemezük. Óriási közhely, de kötelező darab. Nálam az év lemeze, az tuti.

Ja, és a végére még két érdekesség, ezek nélkül ugyanis nem lehet teljes az összkép: az egyik, hogy a lemez játékideje 66 perc 6 másodperc, a másik, hogy az album 2011 május 13-án jelent meg, ami pénteki nap volt.

Megjelenés éve: 2011

Tagok: David Vincent (basszusgitár/ének), Trey Azagthoth (gitár, billentyűk), Thor Anders Myhren (gitár), Pete Sandoval (dobok), helyettesítőként Tim Yeung (dobok)

Nem fogok abba belemenni, hogy bemutassam a Morbid Angelt, elvégre aki nem ismeri, az nem is szereti a metal műfajt. Kihagyom tehát „death metal úttörői” és egyéb jelzőket és inkább a nyolc év várakozás után megjelent új lemezre koncentrálok, ami máris kellően megosztotta a rajongókat.

Nem értem, mi bajuk van az embereknek. A kissé balul sikerült Heretic óta eltelt majdnem egy évtized alatt bárki megváltozik. Szélesedik a látókör (nem csak a zenei, bármilyen), tapasztaltabb lesz, természetes, hogy ezeket a tapasztalatokat az életben is felhasználja. Nos, a Trey vezette banda pontosan ugyanígy járt el. Először is kezdjük ott, hogy komolyan vették azt a szót, hogy „alkotni”. Alkottak egy olyan lemezt, ami nekik egész biztosan tetszik (különben nem adták volna ki). Valóban, meglepő dolgokat hallunk, de egyvalamit azonnal le kell szögezni: a zenei extremitás megvan, csupán más szemszögből kell vizsgálni, sőt, nyitott elmével (és ez most nem a sznobizmus polkorrekt megfogalmazása). Az Omni Potent bármelyik korábbi albumukon szerepelhetne (hasonlóak voltak például a Domination korong Dreaming és Melting című szerzeményei). Egyetértek azzal, hogy a Too Extreme! elsőre furcsa. De mint tudjuk: nomen est omen. Sok ember gyomrának valóban túl extrém, de ugyanez elmondható a Destuctor vs. Earth/Attack-re is vagy a Radikult-ra, de vannak hagyományosabb tételek is, amelyekkel bátran össze lehet hasonlítani a „technos” darabokat, egyik sem brutálisabb a másiknál. Az egyetlen problémám, hogy kissé túl hosszú a lemez. Ez alatt a majdnem egy óra alatt tényleg kialakult bennem egy olyan érzés, hogy rombolnom kell, ami a végére már el is fárasztott.

Nem értem, nem értem. Ha állandóan ugyanazt a zenét adják ki, akkor az a baj. Ha váltanak, akkor az a baj. Döntsétek már el, mit akartok! Én nagyot csalódtam volna, ha mondjuk kiadnak egy Blessed Are The Sick 2-t. Persze, vannak bandák amelyeknek jól áll, hogy állandóan ugyanazt adják ki. A Morbid Angel nem az a társaság. Megkockáztatom, hogy ez az utóbbi évek egyik legjobb, ugyanakkor (ez tagadhatatlan) legmeghökkentőbb albuma. Nekem van egy olyan érzésem, hogy ez is úgy fog járni, mint a Mayhem Grand Declaration of War-ja: mindenki fújolt rá megjelenésekor, mára viszont már klasszikusként emlegetik. Engem meggyőzött.

Hiába, fanatikusa vagyok a csapatnak. Mondjuk kicsit aggódtam, mert az utóbbi időben olyan híresztelések  kaptak lábra, hogy a West Balkán tragédia óta az itt dolgozó biztonságiak átestek a ló túloldalára. Meg kell mondanom, hogy semmi ilyet nem tapasztaltam, nagyon korrektül elmondták az előttem állónak, hogy mivel a 18. életévét nem töltötte még be, nem vehet cigit és alkoholt  a pultnál, és ha mégis ilyenre vetemedik, akkor távoznia kell. Ráadásul a fiatalkorúak karszalagot is kaptak, tehát az ellenőrzés is megvolt.

Pontosan 19 órakor feltárultak a kapuk, és áramlott be a nagyérdemű, majd 8 óra magasságában a húrok közé csapott a Leechers. Szokatlan felállásuk (két csellóval nyomják, gitár nincs!) izgalmas zene ígéretét hordozta, és valóban zenileg nem nagyon találtam bennük kifogásolnivalót, néha beugrott az Apocalyptica, ami szerintem azért dicséret ennek a magyar csapatnak. Az első számuk alatt az énekes hölgy nem kapcsolta be a mikrofonját, ami kisebb derültséget okozott, de aztán mindenkinek arcára fagyott a mosoly. Ugyanis a hölgy borzasztó hamisan énekelt, főleg a magasabb  hangtartományban. Tulajdonképpen a dobos vitte a hátán az egész bulit, kellően feszesen és precízenadta az alapokat a csellóknak és a szintinek. Tényleg jó lenne, amit művelnek, de az énekesnek sürgősen énektanárhoz kellene mennie, mert ez így katasztrófa. Mikor megemlítették, hogy május 7-én ők lesznek a Haggard előtt is, többeknek grimaszba rándult az arca körülöttem, és kezükbe temették az arcukat. Nekem sem volt őszinte a mosolyom.

Szerencsére azonban tudtam, hogy az Epica nem fog hibázni. Akárcsak októberben, most is a Samadhi/Resign to Surrender kettőssel nyitottak, és a Sensoriummal folytatták. Egy kedves barátommal a keverőpult környékén álltunk, de és bátran kijelenthetjük, hogy a hangzás nem volt az igazi. Coen Jansenből nem sokat lehetett hallani, Simone viszont egyszer-kétszer bántóan éles volt, bár ez utóbbit viszonylag hamar korrigálták. Kicsit változtattak a repertoáron ezúttal a The Obsessive Devotion is bekerült a műsorba, valamint három másik kedvencem, a Kingdom of Heaven, a The Phantom Agony (elképesztő volt, ahogy a nagy death metal zúzás alatt egyszercsak átváltottak diszkó ritmusra, és az egész banda úgy nyomta tovább) és a Blank Infinity. Simone elmondta a Consign előtt, hogy a szülei két hete voltak Magyarországon először, és most már kettővel több Magyarország-rajongó él Hollandiában. A ráadás előtt pedig Coen Jansen jött vissza, aki közölte, hogy nem játszanak többet, ne is ugráljunk. Majd mikor a közönségből valaki elkezdett ütemesen ordibálni (ha jól hallottam, akkor azt, hogy we want more), akkor közölte, hogy valaki ölje meg, mert kibaszott idegesítő. :) Ekkor bejött Simone, és elkezdték a Tides of Time-ot. Természetesen egyébként a műsorból nem maradhatott ki a The Imperial March sem, ezúttal is kiegészítve a 3. Star Wars epizód néhány ideillő zenei betétjével. A The Phantom Agony utolsó (gyönyörű) három perce alatt pedig elköszöntek és levonultak a színpadról.

Automatikusan össze kell, hogy hasonlítsam az októberi bulival. Először is tetszett, hogy változtattak a műsoron. Szintén nagyon jó volt a hangulat. Simone ruhája is nagyon jó volt, szerintem szándékosan hergeli a férfiközönséget a ruháival. :) Ami negatívum, az az előzenekar. Az októberi ReVamp-Kells kettős magasan fölöttük volt (még annak ellenére is, hogy a Kells egyáltalán nem az én zenei világom, nagyon tetszett). A végeredmény az, hogy ez is nagyon jó buli volt, de életem legjobb koncertjét, akkor is október 2-án láthattam.

Böngészem a zenéimet, és belebotlok ebbe a lemezbe. Gondoltam, meghallgatom, hiszen hosszú hónapokkal ezelőtt forgott nálam utoljára. Ez a korong a nagy sláger, a Thrash előtt jelent meg két évvel, és itt még nyoma sem volt annak a későbbi slágeres hangulatnak, mint az utána következő kettőn.

Szóval ha valaki arra kíváncsi, hogy miként kell hard rockot lazán játszani, és mellé olyan szövegeket írni, hogy a hallgató összeszarja megát, az hallgassa egy kicsi a RYFAY-t. A nyitó Freedom még nem árul el semmit ebből, viszont egy meglepően gyors darab, ami (ha helyesek az infoim), akkor az amerikai állampolgársági eskü elejének a szövegével indul. Ezután a Lock Me Up-tól fokozatosan komorodik el a hangulat, laza, de ugyanakkor hard rock mércével mérve tömény, zúzós dalok érkeznek, sőt a Step On You-ban olyat énekel Cooper mester, hogy azt kell hinnem, ennél a dalánál szabadságon volt az elmegyógyból. valami elképesztően hisztérikus a hangja. Hasonló komor a Prince of Darkness és a Time To Kill kettőse, mint a címből kiderül, ezek sem altató hatású szövegekkel operálnak. A Chop, Chop, Chop-ban visszajön a tébolyult hangzás, hogy aztán két olyan dallal búcsúzzanak, amitől feláll a hátamon a szőr. A Gail sejtelmesen indul, egy olyan szintifutammal az auksztikus gitár alatt, amiről mindenféle kísértethistóriák ugranak be. Mr. Cooper is elég magas hangtartományban hozza magát. Ezután mindenféle átkötés nélkül berobban a Roses on White Lace, ami egy kicsit olyan, mintha a nyitó Freedom testvére lenne, bár annál sokkal komorabb hangulatú.

A hangzás egy kicsit halk és poros, mondjuk ennek az anyagnak nem állt volna jól a szétpolírozás. Viszont tényleg lehetett volna hangosabb. A zenészek teljesítménye nagyon magas színvonalú, a hangzás hiányosságai ellenére is hallható mindenki, gyönyörű szólókat, és hátborzongató gitárnyúzásokat produkálnak a bárdisták, a basszus betonkeményen alapoz, és a dob is változatos témákat hoz.

Minden ízében izgalmas ez a lemez, és számomra nagyon sajnálatos, hogy az ezt követő Thrash elnyomja a fényével, pedig enélkül a gyöngyszem nélkül az sem születhett volna meg. Sokkal többet érdemelt volna ez a korong. Talán ez az írás egy kicsit változtat rajta

Eljött az az idő, amikor végre én is kijuthattam egy Epica koncertre, ráadásul mindjárt az első önálló hazai bulijukra. Hányszor is voltak már itt? Először a Sonata Arctica előtt, aztán Miskolcon az Operafesztiválon (életem végéig bánni fogom, hogy ezt kihagytam), utána Zánkán, és végül a Hegyalján. Nem nagyon hagytak minket pihenni. Úgyhogy azonnal rohantam jegyet venni, mikor megtudtam, hogy ismét jönnek.

Nagyon rövidnek éreztem én ezt a koncertet, mondjuk az is igaz, hogy napestig el tudnám hallgatni. Viszont végre láttam, hallottam őket élőben is, és ez jó volt. Őket ismerve egy-két éven belül visszatérnek, de akkor már valószínűleg egy újabb lemezzel. Csak egy kérésem lenne a jövőre nézve: egy kicsit többet játsszanak. :)

Megjelenés éve: 2010

Tagok: Nils Patrik Johanson (ének), Erik Ravn (gitár), Martin Arendal (gitár), Andreas Lindahl (billentyűk), Teddy Möller (basszusgitár), Morten Gade Sørensen (dobok)

Kb másfél éve olvastam először arról, hogy ez a zseniális dán banda készíti a Shadow Cabinet folytatását. Hosszú várakozás után tavasszal piacra is került. Ezúttal szerencsére nem változott a tagság, ami azt jelenti, hogy az aranytorkú Nils Patrik Johanson fog a mennyekbe röpíteni. 

Az előző anyag sötétebb világához képest egy kicsit vidámabbnak tűnnek a dalok, mintha az előző két album stílusát keverték volna össze. Ugyanúgy megvannak egyébként a hirtelen tempóváltások, ami szokás szerint azt eredményezi, hogy nem egy könnyű hallgatnivaló. Én balga, azt hittem, hogy a felvezetőként funkcionáló Away! a szokásos introk egyike lesz, de Johanson már itt leüvölti az ember haját. Az ezt követő The Desperate Poet elemi erejű power bombája pedig még a fejemet is letépi. Nem régóta hallgatom, de jelenleg a lemez csúcsaként tudom viszont értékelni a Tears-t és a záró opuszt, a Lost at Sea-t. Mindkét nótában elképesztő hangulatokat vonultatnak fel, és olyan meglepő ötleteket alkalmaznak, amiket még nem nagyon hallottam máshol. Nem nagyon mentek ezúttal öt perc alá, de a záró tétel az eddigi leghosszabb szerzeményük a majdnem 17 percével. A hangzás természetesen olyan, amilyennek lennie kell, minden tisztán hallható, ami ennél a millió darabból összállított korongnál rengeteget számít. A zenészek nagyon tudnak, halálpontosan, és olyan átéléssel játszanak, ami miatt élmény minden egyes másodperc, amit rászánunk a hallgatásra. Ha mindenáron hasonlítagni kellene, akkor a későbbi, komplex dalszerkezetekkel operáló Blind Guardian-hoz tudnám. Ami még közös pont, hogy mindkét banda fantasy szövegekkel dolgozik.

Nem szoktam pontozni, úgyhogy csak annyit mondok, megérte a várakozást, a Wuthering Heights ismét nem okozott csalódást. Mindenkinek vágta a lemezboltba, mert aki ezt kihagyja, az sosem fogja tudni elképzelni, hogy miről maradt le.

Öt év után újra itt! Nagyon hamar elkeltek a jegyek erre a bulira, de én már szerencsére november végén megvettem, úgyhogy teljes lelki nyugalommal készültem. Kicsit ugyan aggasztottak a híresztelések, melyek szerint csak 16 számot játszanak, és ebből 9 az új albumról lesz, ami nekem annyira nem lopta be magát a szívembe. Viszont mindig azzal vigasztaltam magam, hogy akármit játszanak, a látvány mindenért kárpótolni fog.

Na de haladjunk sorjában. Először végig kellett szenvednem az előzenekart, ami a Combichrist névre hallgatott, és az emb világában meglehetős népszerűségnek örvend. Számomra azonban egy elektronikus Slipknotra hasonlított (copyright by Fügi), eléggé primitív szövegekkel. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy goa partiba csöppentem volna. Mindenesetre német precizitással kezdtek, hajszálpontosan 8 órakor, és kb. 35 percet töltöttek a színpadon. A négytagú formációban két dobos, egy billentyűs és egy énekes játszik, mégpedig igen intenzíven. Koncertjük végét elég egyértelműen hozták a nagyérdemű tudomására, ugyanis szétverték a dobcuccokat, a billentyűs pedig beleállította a mikrofonállványt a hangszerébe. Nem mondom, költséges turné lehet ez számukra!

Negyed óra átszerelés után pedig jött a csoda! Feldübörgött az intro, majd a Rammstein tagjai a színpad hátsó falán keresztül jöttek be kőtörő kalapácsok segítségével. Az introból pedig nagyon szépen átvezették az első zúzdát, ami nem volt más, mint a Rammlied. Ez után jött a B********, majd a Waidmanns Heil. Hibátlan kezdés. A következő nóta a sötét múltból támadt ránk, ez pedig a Weisses Fleisch volt. Természetesen Flake is előadta magát, csakúgy, mint anno a Live aus Berlin videon. Majd pedig következett a Feuer Frei a szokásos lángszórós fejdíszekkel. Én középtájon álltam, de még ott is lehetett érezni a hőt, ami a színpad felől áradt a nézőtérre. A nagy lángolás után következett a Frühling in Paris, ahol a háttérvászon lehullt, és egy olyan díszlet vált láthatóvá, aminek láttán a Red Alert című játék ugrott be. Till Lindemann megénekeltette a közönséget, majd a nóta végén bekapcsolt néhány lézerlámpa. Elkezdődött a Wiener Blut. Sikerült a provokatív szöveghez olyan színpadképet kreálniuk, aminek láttán számos körülöttem álló ember ledermedt. Ugyanis mikor a színpadon világos lett, kiderült, hogy a lézerlámpák felakasztott csecsemőbábukba voltak építve, amik a dal folyamán szépen felrobbantak. Egy nóta erejéig a Rosenrot albumról is megemlékeztek, ez pedig mi más is lehetett volna, mint a Benzin, ahol Lindemann egy nagy benzinkutat vonszolt a színpadra, majd a dal végén felgyújtotta az egyik technikust. Az új lemezről játszották még a Haifisch-t, majd a nagy klasszikus Du Hast/Du Riechst so Gut kettős következett (nem biztos, hogy a sorrend pontos, de nagyjából így volt). A Reise Reise is csak egy nótával képviseltette magát, a Keine Lust-tal. Játszották még a Sonne-t, majd a Pussy-val vége lett a hivatalos műsornak. Némi biztatás után azonban jött az első ráadás, ahol eljátszották a Links 2 3 4-et, az Ich Willt, és még egy nótát, amire szégyenszemre nem emlékszem. Itt jött a szokásos gumicsónakos jelenet, mikor Flake beszállt a járgányba, majd a közönség kezén elindult a messzeségbe. Közben valaki bedobott neki egy magyar zászlót, amit lelkesen meglobogtatott, majd visszaadta. Till néha még magyarul is biztatta a közönséget („kezeket a magasba!”), majd szintén magyarul búcsút vettek. A nép azonban nem engedte őket, és még egyszer visszajöttek, ekkor azonban már csak egy számot játszottak, és ez volt az est fénypontja számomra, ez pedig az Engel volt. Till hatalmas szárnyakkal a hátán énekelte végig, miközben mindenhonnan lángok csaptak fel. Ezután azonban már könyörtelenül elbúcsúztak („Szeretlek titeket! Nagyon köszönjük!”), majd egyenként kijöttek és elbúcsúztak.

A Rammstein mindig is valami különlegeset nyújtott a koncertjeiken, ezúttal sem okoztak csalódást. A közönség is hálás volt, és végigtombolta a műsort. Egyébként elég vegyes volt a társaság: a diszkós kinézetűektől az erősen középkorú szülőkön át a skinheadekig minden típusú ember képviseltette magát (pedig a Rammstein köztudottan balos beállítottságú, sőt Flake, még aktivista is a kommunista pártban, és nyíltan vallja, hogy az NDK-nak újból meg kellene alakulnia). De nem ez volt a lényeg, hanem hogy egy csodás hangulatú bulit kaptunk a pénzünkért. Kár lett volna kihagyni.
 

Megjelenés éve: 1997

Tagok: Till Lindemann (ének), Richard Kruspe (gitár), Paul Landers (gitár), Oliver Riedel (basszusgitár), Christian „Flake” Lorenz (billentyűk), Christoph „Doom” Schneider (dobok)

Szó se róla, a Lost Highway film, és David Lynch rendező rendesen megtolta a Rammstein szekerét, mikor a filmzenealbumra felkerült a Rammstein és a Heirate Mich című dal a Herzeleid lemezről. Ez széles körben ismertté tette a banda nevét, ráadásul úgy, hogy anyanyelvükön énekelnek. A másik, ami feltűnést keltett, az a hihetetlenül látványos koncertek sorozata, hiszen a színpadon gyakorlatilag minden lángolt, bár itt még nem is annyira, mint a későbbiek folyamán. 1997-ben aztán kiadták a Sechnsucht lemezt, amit én máig a zenekar csúcsaként tartok számon.

Rögtön a címadó dallal csapnak a húrok és a billentyűk közé, és egy rideg, menetelős, de nagyon zúzós nóta kerekedik ki belőle. Ezt követi az Engel című szerzemény, aminek a videoklipjét nem hiszem, hogy sok ember ki tudta kerülni annak idején. Tudod, a fütyülős szám. Igazából ennek köszönheti a zenekar a nagy áttörést, és én is ezzel szerettem meg őket. Egy tipikus középtempós döngölés, ami a közepén egy kicsit ellágyul, de csak azért, hogy az újból belépő gitárok még súlyosabbá tegyék. Itt egy kicsit hadd emlékezzem meg Till Lindemann hangjáról. A fickó egyszerre tud mogorva hangokat kiadni, és lágyan, nagyon szép dallamokat énekelni. Aki pedig ért németül, azoknak pedig a szöveg is egy kincsesbánya, ami szintén Lindemann mester nevéhez fűződik. Tele kétértelműséggel, szójátékkal, elég talán ha az ember megnézi a másik nagy sláger, a Du Hast szövegét. Az Engel után egyébként egy még durvább nóta a következik, a Tier képében, az a kezdés! Majd szétrobban az energiától. Ezek után nem is folytathatták a durvulást, egy kicsit könnyedebb dalt kapunk a Beistrafe Mich-et. Ezt követi a már említett másik nagy sláger (vagy ha így jobban tetszik: „schláger”) a Du Hast. A Bück Dich egy „kissé” provokatív szövegeivel, és a színpadi showjával válik emlékezetessé. Később csak a Live aus Berlin VHS változatán szerepel (nekem legalábbis így van meg), a DVD-re nem került fel. A Klavier egy halálos beteg zongorista utolsó gondolatait tárja a hallgató elé (legalábbis nekem ezt mondták, én nem beszélek németül).

Hatalmas siker lett világviszonylatban is a Sehnsucht, amit még mindig meg tudtak fejelni később a Mutter albummal, bár számomra az már nem volt annyira jó anyag. Itt kezdett a banda eltávolodni attól a rideg, gépies hangzástól, amit az első két anyagon annyira szerettem. Mindenesetre ez a dalgyűjtemény kötelező.

Revideálom az álláspontomat: ez bizony az Év Lemeze lett nálam. A Design Your Universe úgy tökéletes, ahogy van. Eltelt már több, mint egy fél hónap, és ennyi idő alatt megadta magát nekem ez az anyag. Közel sem állítom, hogy ismerem minden részletre kiterjedően, de már ennek fényében is megfogalmazódott bennem a fenti állítás.

Megjelenés éve: 2009 

Tagok: Simone Simons (ének), Mark Jansen (gitár, hörgés), Isaac Delahaye (gitár), Coen Jansen (billentyűk), Yves Huts (basszusgitár), Ariën Van Weesenbeek (dobok)

Már nem is tudom, ki ajánlotta annak idején, hogy hallgassam meg az Epica előző lemezét, a The Divine Conspiracy-t, de hálás vagyok az illetőnek. Ennek hatására beszereztem a korábbi cuccaikat is, a DVD-t kivéve, ám azok nem ütötték meg a mércét, a harmadik lemezükhöz képest kifejezetten unalmasak, bár azt azért meg kell hagyni, hogy az első két album között is megfigyelhető a fejlődés. Nem tudom, hogy mi történhetett a Consign The Oblivion után, hiszen a The Divine Conspiracy egy teljesen új bandát mutatott be, sokkal átgondoltabb nótákkal, és sokkal magasabb színvonallal. Csak reménykedni lehetett benne, hogy nem ez lesz a legnagyobb alkotásuk, bár nehéz lesz felülmúlni.

Az mindenesetre jót tett nekik, hogy némi vérfrissítés történt a soraikban, ugyanis Isaac Delahaye játéka, ötletei egy kicsit más megvilágítást hoztak, elég csak ha azt mondom, hogy ezúttal vannak gitárszólók. A dalok mindenesetre sokkal komplexebbek (pedig az előző anyag témái sem azok a tipikus háromakkordos punkslágerek voltak), és sokkal durvábbak is. Külön érdekesség, hogy Mark Jansen mellett ezúttal Ariën Van Weesenbeek dobos is besegített a hörgésbe, szóval Simone-nak ezúttal két két hörgőgépet kellett ellensúlyoznia. 

Egy kicsit Rhapsody-san indul a CD, mind az intro, mint a nyitó Resign To Surrender a talján banda munkásságára hajaz. Hatalmas zúzda a dal, egy nagyon jól eltalált riffel, amire nagyon passzol a hörgés. Az az igazi koncertnóta, amit egy kicsit hiányoltam az előző anyagokról. A szöveg egyébként a The New Age Dawns sorozatot folytatja, ami a Consign lemezen kezdődött. Az ezt követő Unleashed lett a videoklipes dal. Nagyon jó lett a klip is, de nem értem, hogy kapcsolódik a nótához, mindenesetre egy nagyon jó Hatodik Érzék utánérzés lett. Maga a dal egyébként tipikus Epica, bár azon ritka dalok egyike, ahol nincsenek hörgések. A tempóváltások, Simone éteri hangja hatalmas hangulatot kölcsönöznek ebbe a dalba. Viszont a lemez egyik csúcspontja még csak ez után jön, a Martyr Of The Free World képében. Zúzda, gregorián kórus, egy hihetetlenül eltalált refrén, és egy gyönyörű gitárszóló. Azt hiszem ezzel mindent elmondtam. Emögött elhalványul az amúgy szintén zseniális Our Destiny, bár egy ilyen nóta után mindegy, mit játszanak, az nem fog jónak tűnni. A Kingdom Of Heaven egy majdnem negyedórás progresszív eposz, ami jó, de azért az előző lemez címadó dala ami ugyanilyen hosszú, jobban sikerült. A Tides Of Times se akkora kaliberű lírai mint az előző anyag Safeguard To Paradise címűje. Viszont a Semblance Of Liberty lett a lemez másik csúcspontja ismét a nagyszerű refrénjével, és a váltott hörgés-női ének eltaláltsága miatt. A White Waters-t pedig nyugodtan le lehetett volna hagyni, vagy bónuszdalként rátenni valami válogatásra, vagy egy japán kiadásra. Egy viszonylag semmitmondó dal, amit még az sem dob fel, hogy a Sonata Arcticás Tony Kakko is énekel egyet. A címadó, és egyben a záró nóta viszont megint egy hatalmas szerzemény, az a jóféle Epica őrlés, tele tempóváltásokkal, gyönyőrű énekdallamokkal.

Azt kell mondjam, hogy sikerült felülmúlniuk az előző anyagot, még a tölteléknóták ellenére is, bár most akkora fejlődés nem volt érzékelhető, mint a Consign és a Divine között. De fejlődtek, és ez a lényeg. Csak ne váljanak önmaguk kliséjévé, mert akkor úgy járnak, mint a Rhapsody: nem tudnak megújulni, és unalomba fullad a dolog, annál meg azért többet érdemelnek. Rajongóknak kötelező.

Megjelenés éve: 2001

Tagok: Killstar (ének), Tripster (gitár), 7evenII (gitár), Atomica (basszusgitár), Plasmaar (billentyúk), Martex (dobok)

Jónéhány korábbi lemezismertetőmben (nem, nem csak itt) emlegettem, néha egész meglepő zenekaroknál is, az …And Oceans nevét, eljött hát az ideje, hogy írjak róla. Az elmúlt években jószerivel az összes anyagukat sikerült megszereznem, legnagyobb kedvencem azonban ez maradt. Tulajdonképpen olyan nagy világmegváltó dolgokat nem tartalmaz, viszont hangulatában nagyon ott van.

Az volt az a korong, ahol változtattak a logón, a stúdión, a kiadón, és a zenén. Black metal alapú zenéjükben a kezdeti szimfonikus jelzőt felváltotta az avantgard vagy indusztriális jelző, ám ez határozottan jól sült el. 

A nyitó Intelligence Is Sexy című dal tökéletes kezdésnek, billentyűtémája pedig számomra a ridegség tömény kinyilatkoztatása. Anno egy beszélgetésen úgy jellemeztem, hogy hallatán olyan érzés fog el, mintha egy erősen kivilágított fehér falú, töküres szobában lennék, majd kinyitnám az ajtót, és belebámulnék a nagy büdös semmibe. Ezt az érzést pedig csak fokozzák a White Synthetic Noise-ban ahol egyébként a középrészen még egy tuc-tuc betétet is találunk. Viszont ez sem az a tipikus diszkós zajhalmaz, hanem teljesen futurisztikus, egyszersmind hátbrozongató. A Tears Have No Name pedig a lemez „slágere” lett, teljesen egyszerű dalszerkezete miatt. De nagy kedvenc még az Esprit de Corps és a Postfuturistika/TBA In A Silver Box, amit én a kezdetektől egy dalnak tekintek, hála a két dalt „összekötő” lehalkulásnak-felhangosodásnak. Az utolsó dal azonban a teljes döbbenetet hozta magával, úgyanis egy majdnem hatperces technot kapunk, lazán elmehetne bármilyen goa-buliba. Hallgatása közben az első Penge film véres-zuhanyzós jelenete villant be, abszolút illene oda. Sőt, aki látta a filmet, az nagyjából még arról is képet kaphat, hogy milyen is ez az …And Oceans szerzemény, ugyanis meglehetősen hasonlítanak. A hangzással egyébként kezdetben volt egy kis bajom, elég vékonynak tartottam, mostanra azonban beláttam, hogy ez így tökéletes, vastagabb hangzás ugyanis megölte volna a hangulatot. A borító is tetszetős darab, messziről ordít róla, hogy Niklas Sundin munkája.

Sajnáltam, hogy ezen a néven már nem adnak ki több lemezt, de azóta már kárpótolt az első Havoc Unit anyag, amin szinte a teljes …And Oceans-gárda szerepel. Mindössze egyetlen gondom van az itt hallható dalokkal: számos helyen felbukkantak olyan riffek, amik engem a Dimmu Borgirra emlékeztettek. A legjobb példa erre egyébként pont a nyitó nótában található, a középrészre lazán rá tudom énekelni a Mourning Palace szövegét. De ez megbocsátható abban az esetben, ha minőségi marad a muzsika. Nekik pedig megbocsátottam. 

Megjelenés éve: 2009

Tagok: Simone Simons (ének), Mark Jansen (gitár, hörgés), Ad Sluijter (gitár), Coen Jansen (billentyűk), Yves Huts (basszusgitár), Ariën Van Weesenbeek (dobok)

A Miskolci Operafesztivál egy hihetetlenül jó ötlet, bár idén nem hívnak metalzenekarokat a Bartók-évből kifolyólag. Szerintem nagy hiba, mert ezek a bandák nem vennének el semmit a fesztivál értékéből. Viszont az elmúlt két évben két nagyszerű gárdát is sikerült a színpadjukra csábítaniuk. A Therion eléggé egyértelmű választás volt a 2007-es évre, hiszen ők már hosszú ideje szimfonikus alapra építkeznek zenéjükben. Azonban némi meglepetést okozhatott, hogy 2008-ban nem olyan banda jött, mint a Nightwish vagy a Rhapsody Of Fire, hanem a náluk sokkal kevésbé ismert holland Epica.

Az előző évben megszokott menetrendet követi a műsor, azaz a buli első felében ismert és kevéssé ismert komolyzenei tételeket, valamint filmzenerészleteket adnak elő, a második részben pedig saját dalaik csendülnek fel a Miskolci Szimfonikusok kíséretében. Az első felvonásban Simone bemutatja két darabban, hogy nem csak a saját bandája dalait tudja prezentálni, hanem a klasszikus zenével is megbirkózik, hiszen az Ombra Mai Fu-ban és a Stabat Mater Dolorosa-ban is énekel. És nem is akárhogy! A filmzenékből nekem igazán a Pókember egyveleg nem jött be, mert a filmeket is egy rakás szarnak tartom. Viszont régi vágyam teljesült ezen a korongon, ugyanis végre hallottam a Star Wars-ból azt a részletet, amit mindig is szerettem volna egy kicsit metalosabb környezetben hallani: az ötödik részből a birodalmi flotta zenéjét. De érdekes volt a Hall Of The Mountain King és a Karib-tenger Kalózai előadása is (bár ez utóbbi csak az európai kiadványon szerepel). Ezek után jöttek a saját szerzemények. A legutóbbi, nagy sikert aratott művük, a Divine Conspiracy introjával indult a második felvonás, az Indigo-val. Jó pont, hogy nem csak erre a korongra helyezték a hangsúlyt, hanem elég sokat szemezgettek az előző két anyagról is, ráadásul nem hagyták ki a hörgős nótákat sem. Volt itt minden: Safeguard To Paradise, Last Crusade, The Phantom Agony, Blank Infinity és sok más szép és jó muzsika. Simone gyakran magyarul szólt a közönséghez, de Mark is vele vezényelte végig a műsort. A ráadásban pedig a Sancta Terra, az Illusive Consensus és a Consign To Oblivion voltak azok, amik feltették a koronát erre a bulira.

Sajnálom, hogy tavaly nem tudtam elmenni, ezt kár volt kihagynom. Amilyen a szerencsém, még az idei zánkai bulijukra sem sikerült eljutnom. Na de majd legközelebb. Akik meg ott voltak, hihetetlen élménnyel lettek gazdagabbak. Némileg vigasztal, hogy kiadták CD-n (DVD-n miért nem???), így legalább egy kicsit úgy érzem, hogy ott vagyok. 

Megjelenés éve: 2009

Tagok: James LaBrie (ének), John Petrucci (gitár), Jordan Rudess (billentyűk), John Myung (basszusgitár), Mike Portnoy (dobok)

Nakéremszépen! Ezt így kellett volna csinálni már 2007-ben is. Akkor egy újságban nagyon felmagasztaltam a Systemathic Chaos lemezt, ami mai füllel bizony már korántsem csapja homlokon az embert. Az odáig rendben van, hogy virga meg háromezer téma tételenként, de akkor valahogy elfelejtettek igazi dalokat írni (na jó, a Dark Eternal Night azért még mindig ott van). Ezt most bőségesen pótolták.

Először is kezdjük azzal, hogy teljesen elment az eszük. Azt még elnézem nekik, hogy mindössze hat dalt pakoltak fel a lemezre, de mindezt 75 perc hosszban, ami miatt nagy a valószínűsége, hogy rádióban ezeket a büdös életben nem fogjuk hallani. De még rock adókon sem! Még a feldolgozás lemez is rendben van, mert szép dolog azok előtt tisztelegni, akik hatással voltak rájuk (a Maiden To Tame A Land című daláért külön jó pont). De hogy a hat új nótának az intrumentális változatát mi a búbánatnak kellett még hozzácsapniuk egy harmadik CD-n? E nélkül is tudjuk, hogy jó zenészek, nem kell ezt még a fülembe erőltetni. Bár semmit nem változtattak az eredetihez képest, azért nekem szöveggel sokkal jobban tetszenek a dalok, így meg egybefolynak. De a lényeg a hat új szerzemény. Ugyebár a csúcspontjuk a Scenes lemez volt, azóta viszont ezt nem sikerült überelniük. Voltak elborultabb lemezeik (Six Degrees), voltak erőteljes Metallica-hatású cuccaik (Train, Systemathic Chaos), és bizony volt lapos kiadványuk is (Octavarium). Kicsit emiatt szkeptikus is voltam, mikor olvastam Portnoy nyilatkozatát, miszerint az új dalcsokor ötvözni fogja a Scenes és a Change Of Seasons világát a későbbi anyagaik karcosabb stílusával. Aztán mikor hallgattam, rájöttem, hogy ezúttal nem túlzott az öreg. Már a nyitó A Nightmare To Remembernél tudtam, hogy ezúttal nem hibáztak. Most sikerült DALOKAT írniuk. Az utóbbi idők sötétebb hangulatát idézik meg nyitásként a közepén egy olyan résszel, amiről a Halott Menyasszony című Tim Burton film jut eszembe. Egy kicsit tempósabb (és direktebb) az A Rite Of Passage, erre készült egy videoklip. Érdekes, hogy szerintem sikerült megtalálniuk az egyensúlyt a riffhalmozás és az élvezhető dalok között. Ezt úgy értem, hogy most is tele vannak változatosabbnál változatosabb témákkal a szerzemények, de ezúttal nem veszíti el az ember a fonalat. A Wither pedig a lemez balladája… és egyben a leghalványabb nóta. Egyszerűen annyira lapos, mint a CD. Az A Shattered Fortressnél pedig egy kicsit elcsodálkoztam, ugyanis ezúttal sikerült maguktól lopniuk. Vagyishogy tulajdonképpen felidézték a Six Degrees lemez nyitódalát, a Glass Prisont. Viszont ezt annyira jól sikerült megcsinálniuk, hogy néha annak a szövegét kezdtem ráénekelni, emiatt egy kicsit bele is zavarodtam. A The Best Of Time egy Ministry Of Lost Soul-os komor hatalmas tétel, szépen lassan maga alá gyűr. Ugyanakkor a közel húszperces záró The Count Of Tuscany egy vidámabb kezdésű, ám a közepére lelassuló nóta, ráadásul az a fajta, ami után újra és újra meg akarod pörgetni a lejátszóban a CD-t. A hangzásra sincs panaszom, senki sincs elnyomva, senki nincs túlhangosítva, és (hihetetlen, de) a doboknak is végre teljesen természetes hangzásuk van.

Összességében elmondhatom, hogy ha az Octavarium lemez helyett ezzel jelentkeztek volna azonnal, akkor nem kaptak volna szemöldökráncolást sok rajongótól. Erre a lemezre nem fogom még két év múlva sem azt mondani, hogy most már másképp gondolom. Megvenni!!! 

Megjelenés éve: 1998

Tagok: Chris Boltendahl (ének), Uwe Lulis (gitár), Jens Becker (basszusgitár), Stefan Arnold (dobok), Hans Peter Katzenburg (billentyűk)

Két évvel a sok vitát kiváltott Tunes Of War lemez után (sokan plágiummal vádolták ekkor a zenekart, hiszen a korong előtt egy évvel jelent meg a Rettenthetetlen című film) a germán veterán horda úgy döntött, hogy ideje a világra szabadítani egy újabb konceptalbumot, valamint ekkor döntötték el azt is, hogy ezentúl csak ilyeneket fognak készíteni. Ez pedig egyik kedvenc korszakomról, a keresztes háború koráról szól, azon belül az egyik legvitatottabb szervezetről, a templomos lovagrendről. Ez a társaság 1118-ban alakult azzal a céllal, hogy megvédjék a Szentfölre zarándoklókat, és fenntartsák a rendet. Mikor 1314-ben elbuktak, a Rend uralta Európa közel egyharmadát, olyan óriási vagyonnal, hogy uralkodók járultak hozzájuk kölcsönért. Ez okozta aztán a vesztüket is 1307 október 13-án, pénteken, egyetlen éjszaka alatt elfogták a Rend össze franciaországi tagját (azóta tartják balszerencsés dátumnak), és egy hét évig tartó pereskedés után a négy legnagyobb vezetőjüket máglyán elégették.

A lemez maga egy telitalálat introval veszi kezdetét, ami már önmagában megalapozza a lemez komor monumentalitását. Van benne minden: templomi orgona, gregorián kórus. Még a címe is hátborzongató: magyarul azt jelenti, Isten így akarja. A címadó dal súlyos középtempójával folytatódik a korong, majd elszabadul a pokol a Monks Of War-ban, ami már tipikus germán speed. A Heroes Of This Time egy kicsit semmitmondóra sikeredett, amit azonban a Fanatic Assassin-ben korrigálnak is. Tipikus koncertnóta, volt is szerencsém élőben hallani, tényleg megmozgatja a közönséget. Ami a lemez csúcspontja, az egyértelműen a The Keeper Of The Holy Grail, ami tempójában a címadóra emlékeztet, viszont a közepén egy akkora, templomi orgonával megtámogatott kórus van, hogy az hátborzongató. Hasonlóan magas színvonalú a Baphomet és a Curse Of Jacques is. A korong tartalmaz még két bónuszt is, a The Battle Of Bannockburn-t, ami valószínűleg az előző anyagról maradt le, a másik pedig a Black Sabbath-tól a Children Of The Grave. Erről csak annyi a véleményem, hogy az eredeti van annyira jó, hogy bármit csinálnak vele, elrontani nem tudják.. Félreértés ne essék, nem gyalázták le, de semmi extra.

A Grave Digger a maga útját járja ezzel a konceptalbumos dologgal, bár ez sem eredeti ötlet (King Diamond például már 1986 óta ezt csinálja), viszont a témaválasztás mindig érdekes. Csak felsorolásképpen: A skót függetlenségi mozgalmak, a keresztesek, az Artúr mondakör, Edgar Allan Poe művei, a Nibelung saga, az Utolsó Vacsora, az amerikai függetlenségi háború. A skótokat leszámítva nem nagyon kerültek még terítékre a fenti témák más bandáknál, ezekben pedig benne van az a heroizmus, amiben a németek (és a Rhapsodyval kezdődően az olaszok) annyira jók. Egy biztos: a banda 1998-ban mesterművet alkotott. Ez vitán felül áll. 

Megjelenés éve: 1990

Tagok: Rob Halford (ének), K. K. Downing (gitár), Glen Tipton (gitár), Ian Hill (basszusgitár), Scott Travis (dobok)

Ha van zenekar és van lemez, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül, az a Judas Priest hatalmas alapműve, a Painkiller. Magát a zenekart nem fogom bemutatni, akinek ismeretlenül cseng egy olyan banda neve, aki több, mára már klasszikussá vált albumot szabadított a világra, az ássa el magát nagyon sürgősen.

Ez az a korong, amire azt lehet mondani hogy HEAVY METAL. Igen, így csupa nagy betűvel. Itt minden hibátlan: a külső, a nóták, az image. Lehetetlen belekötni bármibe is. A nyitó (és egyben címadó) Painkiller már egyből ledarál minket a legendássá vált dobszólós kezdésével, pedig ezután jön még csak a java. Folyamatosan mennydörög a kétlábdob, Ian Hill úgy hozza a betonbiztos alapokat, ahogy az illik. És természetesen szót kell ejteni az egyik legnagyobb gitárduóról, a Downing-Tipton párosról. Egyszerűen vérükben van ez a muzsika, amit olyan összhanggal adnak elő, amilyet világ nem látott. Rob Halford magas hangja pedig védjegye ennek az anyagnak. Óriási hangulat uralkodik minden dalban, hihetetlen energiabomba. A Metal Meltdown-nál folyamatosan egy hatalmas kohót látok magam előtt, amiben fortyog az olvadt acél, a Between The Hammer And The Anvil pedig egy kovácsműhelyt juttat eszembe, ahol a hatalmas termetű kovács iszonyú erővel formálja a vasat. Az eredeti kiadványt a One Shot At Glory zárja, egy hatalmas metal himnusz, az a fajta, aminek a végén az ember automatikusan újrajátssza a tíz dalt. Nekem a remaszterizált változat van meg, amin szerepel két bónusz nóta is, a Living Bad Dreams és a Leather Rebel koncertváltozata. Az előbbi nem rossz dal, de a lemez többi nótájának a színvonalát nem üti meg, nem is baj, hogy annak idején lehagyták róla. A koncertnóta pedig tipikus Judas, de szerintem találtak volna jobb felvételt is ennél. Rob hangja olyan itt, mintha torokgyulladással küszködne. Nem tetszik, na!

A megjelenés után bombaként robbant a hír, hogy Rob otthagyta a Priestet. Mindenki el is temette őket, de aztán hét évvel később kijött az eddigi legvadabb anyaguk, a Jugulator, ami a bandához képest egy kicsit túl modernre sikerült. Aztán pár éve visszatért Halford bátyó, és minden rendben… lehetne, de én csak nem nyugszom. Tessék rákeresni YouTube-on a Painkiller című dalra, és nézzük meg, hogy énekli el Rob a visszatérése után, és hogyan tette ezt Tim „Ripper” Owens. Ez tipikus példája annak, hogy ezúttal nem annyira volt jó a visszarendeződés. De egy a lényeg, a Painkiller album alapmű, hallgatása kötelező. 

Megjelenés éve: 1998

Tagok: Fernando Ribeiro (ének), Ricardo Amorim (gitár), Mike Gaspar (dobok), Pedro Paixao (billentyűk), Sergio Crestana (basszusgitár)

Két évvel a zseniális Irreligious lemez után a luzitán farkasok újabb anyaggal jelentkeztek. Az 1996-os anyag soha nem látott magasságokba repítette a bandát, mindmáig a legjobb lemezüknek tartják, bár akkoriban meglepőnek is tartották, hogy a Wolfheart című anyaghoz képest veszített keménységéből, sokkal kifinomultabbak lettek a dalok, egyúttal azonban sokkal változatosabbak is. Aztán jött a Sin/Pecado, és a rajongók egy emberként dobtak hátast. Általában ezt, és az ez után megjelenő The Butterfly Effectet szokás a csapat legrosszabb lemezeiként aposztrofálni, hozzám mégis nagyon közel áll a cucc. A „Pillangó effektust” viszont tényleg nem bírtam én sem végighallgatni.

Egy eléggé jellegtelen intro után következik a tulajdonképpeni nyitódal, a HandMade God, ami eléggé hajaz a Depeche Mode amúgy nagyszerű, Personal Jesus című dalának mondanivalójára. Egyébként ha már Depeche Mode: ezen az anyagon annyira tettenérhető a brit popcsapat, hogy néha már zavaró. Fernando Ribeiro énekes néha egy az egyben Dave Gahant idézi. Viszont ebben a dalban egy akkora szólót lehet hallani, hogy az ember lerakja a haját. A következő dal a kislemezes 2econd Skin, ami nem is értem, hogy miért lett kimásolva maxira, annyira semmitmondó. Ezt a hagyományt követi az Abysmo is, több szót nem is igazán vesztegetnék erre. Az utána következő Flesh és Magdalene viszont nem csak, hogy összetartoznak, hanem két zseniális, igazi merengős hangulatú dark nóta. Jobbára a szinti kap szerepet, és a dobnak is elképesztően mű hangja van, mégis, akkora hangulat szorult bele, hogy méltán érdemelte ki nálam a „lemez egyik csúcspontja” megtisztelő címet. Innentől a színvonal is emelkedni kezd. A V.C. (The Vulture Culture) olyan, mintha az eddigi dalokból kiszedték volna a legjobb részeket, és ezeket egybegyúrva született meg, bár az előző két szösszenet zsenialitását nem éri el. És itt jön „a lemez második csúcspontja”, a EuroticA, olyan, mintha a Magdalene című dalt turbózták volna fel villanygitárokkal, hihetetlen húzós darabot faragva az amúgy sem gyenge nótából. A Mute pedig úgy ment el mellettem, mint a Nagykörúton a 4-6-os villamos: képtelen vagyok részletekre visszaemlékezni. Tulajdonképpen ez vonatkozna a Dekadance című szerzeményre is, ha nem pakoltak volna bele egy másik zseniális, és igen fülbemászó szólót, olyan „aztarohadtéletbe”-fajtát. Azt ezt követő Let The Children Cum To Me című dal pedig teljesen felesleges, a címe pedig egy nagyon szar vicc, a Moonspelltől szokatlan obszcén felhangokkal. Kár érte. A The Hanged Man felfogható a lemez balladájának, egy merengős, kissé depresszív dal, ahol viszont visszaköszön egy kicsit az Irreligious világa, legalábbis az énekdallamok tekintetében. A záró 13! című darab pedig (bár dalnak semmiképp nem fogható fel, hiszen csak egy effekt) nagyon jó lezárása a lemeznek, bár sokan a megjelenés idején fanyalogtak, hogy ilyen zajhalmazzal miért kell elvenni a játékidőt. Szerintem nincs ezzel semmi hiba, bár az is igaz, hogy ha nem Waldemar Sorychta lett volna a producer, ez a büdös életben nem kerül fel ide.

Tárgyilagos szemmel nézve eléggé hullámzó a banda teljesítménye ezen az anyagon, hallani lehet, hogy megviselte őket a régi basszer, Joao Pedro kiválása (aki egyébként a másik fő dalszerző volt), bár néhány iszonyat nagy témát azért itt is fel tudtak pakolni a korongra. Nagyon sok hallgatás kell neki, de ha az ember szán rá időt, akkor rájön, hogy egy nagyszerű dark albummal lett gazdagabb. Nekem ez a nagy kedvenc az Irreligious mellett, de másoknak is tudom ajánlani. 

Most még friss az élmény…

Szóval az történt, hogy egy internetes zenei újságon megjelent a nagy hír: lesz Iron Maiden film. Aztán az is megjelent, hogy hol és mikor, egyúttal nyomatékosították is, hogy csak ma, csak most, és csak két moziban. Én meg vagyok annyira Maiden fanatikus, hogy ott legyek. Gyorsan meg is vettem rá a jegyet és két cimborával beültünk megnézni. Elöljáróban csak annyit, hogy rég röhögtem ilyen sokat egy filmen.

A mozi az ázsiai és amerikai turné állomásain készült, kezdve az indiai Mumbai-tól egészen a kanadai Torontóig, összesen 21 város és 23 koncert. Természetesen a banda tagjai erősen oltogatják egymást, és természetesen – régi jó Maiden hagyományoknak megfelelően – Rod Smallwood menedzsert is. Rengeteg felvétel készült az Ed Force One pilótafülkéjében, ahogy Bruce Dickinson leteszi a gépet az aktuális helyszín repülőterén, de hallható a rádióforgalmazás is a torony és a gép között, amikor az énekes bejelentkezik a hivatalos lajstromjellel, mire a központban ülők vagy a szívükhöz kapnak, vagy mikor Bruce közli, hogy „this is the Flight 666”, akkor válaszolnak neki, hogy „the number of the beast”. Láthatjuk Adriant teniszezni és horgászni, Nickot és Dave-et golfozni (Nicko még egy jó kis sérülést is összeszedett néhány órával a koncert előtt). Természetesen Bruce is rengeteget kap, nagyon jó példa rá a felszállás előtti eligazítás, ami után az egész társaság (tagok, technikusok) elkezdi neki énekelni a „You are shit and you know you are” című slágert.Nagyon érzékletesen írják le, hogy milyen érzés volt Santiagoból az alaszkai Anchorage-be érkezni, de elég durva volt, az a jelenet, amikor Kolumbiában a rajongók fogadták őket, és közben mindenhol katonák vigyázták minden lépésüket, nagyon szigorúan ellenőrzitek mindenkit. A legérdekesebb azonban az volt, hogy ugyanitt már napokkal a buli előtt kimentek az emberek, és ahogy Rod Smallwood elmondta, a stadiontól már három mérföldnyire is sátraztak az emberek, és várták, hogy eljöjjön A NAP. Szerepel a filmben egy chilei pap is, akinek szinte az egész testét az Iron Maidennel kapcsolatos tetoválások borítják, és a hívek úgy is nevezik, hogy Iron Maiden tiszteletes. Elmondása szerint a fiát Steve Harris-nek hívják. Sao Pauloban meg az egész zenekar oxigénkúrán volt a buli idején, annyira párás volt a levegő. Bruce-nak komoly problémát okozott az éneklés aznap. Természetesen nem is lehetne egy ilyen alkotás koncertbejátszások nélkül, nem is szenvedtünk hiányt benne, gyakorlatilag a turnén szereplő összes dal megszólalt benne (kivétel volt a The Clairvoyant), még ha csak néhány taktus erejéig is. A los angelesi koncert előtt feltűnik Ronnie James Dio is, majd néhány szóban Tom Morello a Rage Against The Machine gitárosa nyilatkozik lelkesen, később Lars Ulrich is megjelenik néhány perc erejéig. Ezek után természetes Nicko hülyeége következik, amikor is egy nagyon kicsi dobcucc mögött ülve gyakorol, majd a belépő operatőrrel közli, hogy közönsége is van. Mikor odafordul a kamera, láthatjuk, hogy a közönség nem más, mint Vinnie Appice, aki rögtön kijelentette, hogy azért jött, hogy Nicko-tól órákat vegyen. Rengeteg ökörséget képesek összehordani, de a lényeg akkor is a zene. Digitális minőségben láthatjuk őket, és aki látta a Live After Death videot vagy DVD-t, az tudja miről beszélek, ha azt mondom, hogy előjött az a régi hangulat. Stílusos volt egyébként a film befejezése (sajnálhatják azok, akik a stáblista futásának kezdetén kimentek, mert volt még néhány ütős poén), amikor a technikusok vezetője, aki a felvétel ideje alatt négyszer lépett ki az Iron Maiden stábból, de mivel kiröhögték, mindig visszajött, nekirontott a kamerásnak, és közölte vele (és rajta keresztül velünk), hogy miért nem hagyjuk már ezt abba és húzunk el a francba.

Egy szó mint száz, felejthetetlen élmény volt. A moziban ülők is kitettek magukért, egy-két lazább ember elkezdte a film előtt kiabálni, hogy „nem látom a kezeket”, és persze a reklám alatt a nézők soraiban is ment a „Maiden, Maiden” kántálás. Akik lemaradtak róla, nagyszerű élménnyel maradtak szegényebbek (bár a bandát ismerve, előbb-utóbb megjelenik DVD-n is). Felhőtlen szórakozás volt ez két és fél órán keresztül. Ja, a végén egyetlen számot teljes egészében leadtak, és azt hiszem, hogy ez méltó befejezése a filmnek. Azt hiszem nem árulok el meglepetést, ha elmondom a dal címét: Hallowed Be Thy Name. Ezek után nem is marad más, minthogy a híressé vált jelmondattal én is elköszönjek: Up The Irons.

 

Megjelenés éve: 1991

Tagok: Kovács Ákos (ének, gitár, dobok), Hauber Zsolt (szintetizátor, effektek), Meczel Gábor (szintetizátor, dobprogramok)

1988-ban a Bonanza Banzai szinte berobbant a magyar zenei életbe az Induljon A Banzáj! című bemutatkozó lemezével. Sikert sikerre halmoznak, rövid időn belül (nem túlzás) több tízezres rajongótáboruk alakul ki. Hatalmas lemezbemutató koncertjük után be kellett vizsgálni a Petőfi Csarnok tetőszerkezetét, mert a hangerő miatt hajszálrepedések keletkeztek rajta. A csapat egyébként többé nem lépett fel ott. Ők kezdtek el használni itthon először hatalmas zászlókat koncertjeik hirdetésére, én a mai napig jól emlékszem a Nagykörúton, a villamos vonal fölött lengő hatalmas fekete zászlókra, rajtuk a zenekar jellegzetes szimbólumával. Az ős-Bonanzások biztos tudják, de aki nem, annak elmondom, hogy a jel az i és az y betűk összeírásából keletkezett.

A második, A Jel címet viselő albumukkal még inkább megfejelték a bemutatkozás sikerét, bár őszintén szólva nekem ez az anyag nem jött be annyira. A zenekart egyébként folyamatosan az a vád érte, hogy nagyon sokat merít a Depeche Mode hangzásából és zenei világából. Igazából ezen a lemezen számomra mindössze egyetlen dal van, amit bármikor szívesen hallgatok, ez pedig a Kihalt Minden, melyre videoklip is készült. Már bemutatkozáson is szembetűnő volt a frontember, Kovács Ákos szövegvilága: súlyos, apokaliptikus, depresszív szövegeivel szinte agyonnyomja az embert, helyenként a doom zenekarok szövegírói példát vehetnének róla.

Ezt követően jött 1990-ben az 1984, amely címadó dalának videoklipje elnyerte az Év Klipje címet. Látványvilágában teljesen megidézi az Orwell könyvéből áradó sivárságot. Itt más irodalmi hatás is felfedezhető, például a lemezt nyitó Szárnyas Fejvadász, amit azt hiszem, senkinek nem kell bemutatni. Ekkor már rendszeresen teltházas bulikat adtak a Budapest Sportcsarnokban, nem volt ritka az sem, hogy két vagy három egymást követő estén léptek fel, de ekkor is elkelt minden jegy.

1991-ben aztán megjelent a legsötétebb anyaguk, amely A Pillanat Emlékműve címet viselte. Itt érhető leginkább tetten az a bizonyos Depeche Mode hatás, és ez már a nyitó, Monumentum című dalban is megmutatkozik, hiszen a Mode-nak voltak a korai időszakában ilyen szerkezetű dalai, a Violator-korszakban. A Szakadék című dalban remekül megjeleníti Ákos egy öngyilkosságra készülő ember gondolatait. Az ezt követő instrumentális tétel, a Bonanza Pogo egy sorozat első darabja lett, későbbi lemezeiken Pogo III., illetve Pogo ’94 címeken folytatták. A Wartime régi hagyományaikat követve egyike az angol nyelvű szerzeményeiknek (ilyenkor néha nagyon jól lehet érzékelni, hogy Ákos hangja mennyire hasonlít Dave Gahan-ére), és a lemez csúcspontja testesül meg benne. Sötét hangulatától minden jóérzésű ember sírva könyörög kegyelemért. Az anyag végén a banda legjelentősebb számai közül kettő foglal helyet: az egyik az 1984 koncertverziója, a másik pedig a Valami Véget Ért című ballada, mellyel kapcsolatban először fogalmazódhatott meg az emberben a sláger kifejezés definíciója: a füleden megy be és a könyöködön jön ki. Maga a dal nagyszerű, tipikus Bonanza, de a videoklipjét olyan sokszor játszották a tévében, hogy a mai napig nem hevertem ki.

Ezek után jött ki a nagysikerű Bonanza Live! Banzai, melynek felvételén volt szerencsém ott lenni, majd 1992-ben a legsikeresebb korongjuk, az Elmondatott. Ezután - bár sikeresek maradtak - megfejelni már nem tudták, emiatt egy kicsit visszaesett irányukban a érdeklődés. Később Ákos kiadott két szólóalbumot is, a Karcolatokat az egykori Ossian gitáros Maróthy Zoltán segítségével, majd a Test címűt. Az utolsó, Jóslat lemez készítésekor már annyira nem voltak jóban a zenészek, hogy Menczel Gábor már szinte egyáltalán nem vett részt a munkálatokban. Mindenesetre 1991-ben egy nagyszerű pillanatnak állítottak emlékművet.

Megjelenés éve: 2008

Tagok: sa.myel (Sami Latva, dobok, basszusgitár, gitár), t.kunz (gitár, basszusgitár), jos.f (ének), heinr.ich (billentyűk)

Furcsa ünneplést választottak annak idején az …And Oceans tagjai, hogy megünnepeljék bandájuk tizedik születésnapját: feloszlottak. Illetve egészen pontosan két társasággá alakultak. Az egyik nemes egyszerűséggel az O nevet viseli (talán visszautal az előd The Symmetry Of I - The Circle Of O lemezére) és saját meghatározásuk szerint nyers black metalt tolnak az arcunkba. Ez a társaság rendkívül lassan dolgozik, mindössze két splitjük jelent meg (az egyik a Flauros-szal, a másik a The True Black Dawn-nal és az Enochian Crescent-tel közösen), valamint egy EP-jük, ami nemes egyszerűséggel az O címet viseli. Azonban az …And Oceans világa nem múlt el nyomtalanul, elég ha ideírom az EP két dalának a címét: LB3X3-B és 613/O-W.

A másik banda pedig a Havoc Unit lett. Aki ismeri az anyabanda zenei világát… nos, az felejtse is el gyorsan, ugyanis elég messzire kerültek tőle. Ők is kiadtak egy split lemezt mégpedig az …And Oceans-szal (valószínűleg ez volt az utolsó munkájuk), és a The Sin:Decay-jel közösen. Ezt követően azonban megjelent a h.IV+ című első teljes anyaguk, amiről azt kell mondjam, hogy mikor először meghallottam, majdnem hanyattestem a döbbenettől. Én ugyanis még mindig arra az avantgarde black-re számítottam, amit korábban toltak, ehhez képest valami iszonyat súlyos industrial black/death metalt kap a gyanútlan nép.

Mikor először meghallottam az első két nótát, rögtön a következő kérdés jutott eszembe: He??? Sokáig egyszerűen nem tudtam hova tenni, hogy mi és miért szól, csak egy hatalmas massza jött át. Ami megmaradt elsőre, az a nyitódal elején és végén található arab szöveg (hátborzongató, ahogy mondja arabul, hogy a „mindenható és könyörületes isten nevében”, majd berobban a gitár), valamint a I.esus (The Liturgy Of Inhumanity) elején hallható Hitchcock-filmeket idéző hangeffektus. Viszont amit utána művelnek a When Children Are No Longer Enough (C.oitus O.rgasm C.atholic K.ids) című dalban az a lemez egyik csúcspontja. Mármint zeneileg, mert szövegileg eléggé lerágott ez a csont. Nevezetesen a keresztényellenességről szól. A dal közepe felé egy rettenetesen súlyos riffet sikerült összehozniuk, olyat, amilyet még életemben nem hallottam. A végén pedig egy Nietzsche idézetet lehet hallani a The Antichrist című művéből. Ez, a Man vs. Flesh (Structured Suicide) és a Klan Korps (Volkssturm & Erregung) a korong három nagy csúcspontja. Az előbbinél a korai Fear Factory jutott eszembe, az utóbbinál pedig egy körfűrész, annak ilyen a tempója. Igazából valami olyasmit képzeljünk el zene gyanánt, mintha egy kovácsműhelyben elszabadult volna a gőzkalapács és a háttérből behallatszik egy fafeldolgozó üzem fűrészeinek a hangja.

Az biztos, hogy nagyon nehezen emészhető korongról van szó, amit nem lehet két hallgatással kiismerni, időt, nagyon sok időt kell szentelni neki, de megéri. Méltó folytatása az …And Oceans munkásságának. Remélem, nem ez volt az utolsó anyag, amit hallottunk a bandától.

Deadly Lullabyes

Szeptember 21-én megjelent az új koncertlemez, amelynek anyagát a The Puppet Master turnéján rögzítették. King már évek óta akarta ezt a koncertlemezt, ez ügyben beszélt a kiadóval is, mivel az egyetlen ilyen anyag az In Concert 1987 – Abigail volt, ami csak azért jelent meg, hogy teljesítse a szerződés feltételeit. Ezúttal azonban változtatott a hozzáállásán, egyszerűen megvette a felszerelést, kiment, és felvette az anyagot, még mielőtt aláírta volna a szerződést. Eredetileg ez nem is volt benne a szerződésben, ugyanis a koncertanyagok általában szerződés-kiegészítésként szerepelnek, ezért vártak arra, hogy aláírják velük. Ez pont a turné kezdetén történt meg, ekkor már tudták, hogy meglesz a költségvetés is. Ennek hiányában csak ültek volna, és hallgatták volna a felvételeket, vártak volna az alkalmas pillanatra. Már megcsinálták a setlistet, és tudták, de amikor elkezdték a felvételeket, felmerült, hogy változtassanak a dalsorrenden, de King ezt nem akarta. Nem tartotta jó ötletnek, hogy csináljanak egy best of koncertlemezt, az ilyesmi olyan számára, mintha a karrierje végére járna, amiről szó sincs. Még 2003-ban King lakásán készítettek egy setlistet, elejétől a végéig. Azt akarták, hogy azok az emberek akik eljöttek a bulikra és meghallgatták a felvételt, mindenre emlékezzenek és újra átéljék. Az In Concert 1987-Abigail-lel ellentétben, ahol két szóló is volt (egy gitár és egy dob), ezen albumon nem szerepel egy sem, azért mert már annyi dalt akartak előadni, hogy erre már nem maradt hely, úgyhogy ezt ki is vették a listából.

A felvételeket jó néhány buliról válogatták össze, de pszichológiai okokból nem írták a megjegyzésekbe, hogy melyik dal melyik buliról származik. Amikor tudod, hogy nem voltál ott a felvett koncerten, automatikusan veszítesz az érdeklődésből, de ha tudod, hogy ott voltál, ugyanabban a városban, ugyanazon az estén, és tudod, hogy a közönség része voltál, akkor sokkal szívesebben hallgatod. King ezt nem akarta, éppen ezért titokban tartotta, hogy melyik dal honnan származik. Mindegyik bulit felvették, és ezek után döntötték el, hogy melyikdalt használják fel. King kivételével az egész banda összegyűlt Andy stúdiójában Svédországban és meghallgatták az összes felvételt. Mindegyik dalról három változatot választottak ki, amelyekről úgy érezték, hogy a legjobb lett. Vegyük például a Welcome Home-ot: ezt Mike elsőnek választotta, Matt másodiknak, Andy pedig harmadiknak. Aztán kiválasztották a három legjobbat. Ezek után King eldöntötte, hogy melyik dalban a legjobb az éneke. A zenével nem nagyon foglalkozott, mivel saját bevallása szerint a többiek alapos munkát végeztek, hiszen a legjobb felállással dolgozik. Mindenki nagyon precíz volt minden este, és ez volt az egyik ok, ami miatt King úgy gondolta, hogy ez volt a legjobb turné, és nem kellett aggódnia. Tudta, hogy mindenki tudja a dolgát és nem lesz semmi probléma, és emiatt nagyon sok helyszínről lehetett választani. King úgy gondolta, hogy még soha nem énekelt ilyen jól, a banda többi tagja is mondta neki estéről estére. A másik, ami segített neki, az a rendkívül jó, egyedi monitorrendszere, nincs párja az egész világon. Összesen 4 monitorból áll, kifejezetten neki építve, és teljesen el van különítve a többi monitorrendszertől. A színpad elején lévőkön van egy hosszabb és egy rövidebb szarv. A rövidebb akkor is tökéletesen szórja a hangot, amikor a színpad legelején áll. Ez a négy monitor csak a hangját közvetíti még a lábdob sincs benne. Rendkívül hangos és egyesen az arcába kapja, áradásul nagyon jó minőségben. Vannak olyan nehéz részek például a Welcome Home-ban vagy a The Invisible Guest-ben, ahol nagyon magas énekhangok vannak, amitől hét éve még előre rettegett, szinte imádkozott, hogy megfelelően hallja magát azoknál a részeknél, nem mintha szüksége lenne rá, de ha én nem hallom tökéletesen, akkor ő pláne kiesik az ütemből és máris nem úgy hangzik, ahogy kellene.

Mikor Andy és King keverték King házában az anyagot, rájöttek, hogy teljesen idegen környezetben próbálnak profik lenni. Nem egy stúdióalbumon dolgoznak, amin oda teszed a dolgokat, ahova akarod. Minden nehezíti a felvételt, kivéve a közönségzajt, aminek állandó hangulata van. A stúdióalbumokon mindent úgy tudsz kialakítani, hogy megfelelő hangulatba kerülj, de amikor mindezt élőben adod elő, sokkal bizonytalanabb minden. Nem akartak mindent visszhangosítani, hogy úgy tűnjön, mintha arénában vették volna fel, mivel a nagy fesztiválokat leszámítva nem is játszottak ilyen helyeken. Nem akartak nagyzolni, ezért úgy csinálták meg, mintha 1500-1600 férőhelyes termekben játszottak volna. Az Egyesült Államokban egy átlagos hely mérete (ahol játszottak) 1200 és 1800 férőhely között volt. Erre mentek rá, és King úgy gondolta, hogy pontosan így szóltak. Az egyetlen dolog, amiben különbözött a koncertalbumok többségétől, az az volt, hogy hogyan viselkedtek a közönséggel. A legtöbb live albumon a közönséget lehalkítják a zene alatt, mivel így a hangzás jobb és tisztább. Ekkoriban nagy vita volt, hogy mit is kellene csinálniuk. Ha hű akarsz maradni egy King Diamond koncerthez, ahol a rajongók együtt éneklik a szövegeket az egész bulin, akkor nem halkíthatod le őket, majd a refrén alatt felhangosítod, és vissza. Egy csomó más dolog is hallatszik, ami a színpadon történtekre utal. A The Invisible Guest közepén van egy bizonyos rész, ahol King a tolókocsiban ül. Amikor szünet van, felkel a székből, és a füléhez teszi a kezét, ezzel jelezve a közönségnek, hogy hallani akarja őket.. Nem szól egy szót sem, de a közönség reagál; hallhatjuk a lemezen és azok a rajongók, akik ott voltak, pontosan tudják, hogy mi történt. Nem akarták oda vissza változtatni a dolgokat, mert az nem az lenne, ami valóban volt, ezért végül elkezdték azt próbálni, hogy milyen hangosra állíthatják be a közönséget, hogy minden hallatsszon. Megtalálták a szintet, és meg is tartották. Nem változtatták a dalok között, és ez nagyon nagy szerepet kap az album élvezhetőségében. Néhány helyen a közönség nem énekel olyan sokat, amennyit King szeretett volna, viszont voltak részek, ahol nagyszerű volt, de őszintén szólva nem is lett volna természetes, ha hangosabban énekelnek a Mansion In Sorrow alatt, ami újabb keletű dal, mint a mondjuk a klasszikus Eye Of The Witch alatt. Mivel tíz éve ez volt a King Diamond zenekar első koncertalbum, ekkoriban beszélgettek róla, hogy DVD-n is kiadják, amivel mind a Massacre, mind a Metal Blade kiadók egyetértettek. De végül a Deadly Lullabyes Live csak dupla CD-n jött ki, és 20 dalt tartalmazott, Európában pedig néhány országban digipack és tripla bakelit formátumban is megjelent. Ugyanebben az időben King átment az állampolgársági teszten, úgyhogy most már csak az eskütétel volt hátra, és hivatalosan is amerikai állampolgár lett.

Ebben az időben King átnézett rengeteg DVD anyagot, nagyon sok bookletet, hogy összeállítson belőlük egy korai Mercyful Fate és korai King Diamond felvételeket tartalmazó DVD-t. Minden felvételt megszereztek, amit csak lehetett, ezen kívül még olyanjaik is voltak, amik senki másnak. Ezzel a cuccal a rajongóknak, és leginkább a gyűjtőknek akart kedveskedni. Nagyon jó a kép- és hangminőség, egyik ilyen a Mercyful Fate 1982-es koppenhágai koncertje, ahol még Michael Denner sem volt a banda tagja. King 35 eredeti tőpéldányt kapott egy európai fickótól, de a legnagyobb része olyan volt, amit gyűjtők már be tudtak szerezni, ezek iránt nem is érdeklődött, de volt néhány más buliról amelyek jobbak és ritkábbak voltak. Ilyen volt például a Mercyful Fate egy1983-as bulija egy átalakított templomban, ami később állandó koncerthelyszínné vált The Paradiesel néven, Amsterdamban. Itt úgy játszották a Don’t Break The Oath dalait, hogy a lemez még nem jelent meg és kereszteket égetnek a színpadon. Ezt a mai technológiával nagyon jól fel tudták javítani. King még vár egy csomó King Diamond cuccra is, hogy azok alapján döntse el, mi illik még bele a DVD-be. Erre még az összes hivatalos videoklip is felkerülne.

2005 február 21-én a brit black metal banda, a Cradle Of Filth újra kiadta a Nymphetamine lemezét, melyet eredetileg 2004 október 5-én dobtak piacra. Ezúttal azonban digipack formátumban jelentették meg, teljesen új borítóval, valamint egy 6 új dalt tartalmazó második CD-vel. Az első dal a Devil Woman címet viseli, és nem más énekli fel, mint maga King Diamond. A Cradle Of Filth-es tagok hallották, hogy King szereti a zenéjüket, és mikor felkérték erre a munkára, azonnal beleegyezett. Egyébként néhány helyen még a kórusokban is hallhatjuk King hangját. Ilyen például az 1976-os Cliff Richard sláger is.

2005 április 14-én King elindult egy mini USA turnéra, ami kb egy hónapon keresztül tartott. Fort Lauderdale-ben kezdtek és 29 buli szerepelt a tervek között, kizárólag az Egyesült Államokban. Sajnos május másodikán King nem volt valami jó bőrben, ezért az aznapra tervezett denveri koncertet le kellett mondani. Az ezt megelőző két hétben gyógyszereket szedett, hogy kilábaljon a betegségből, de egyszerűen nem tudott színpadra állni, és koncertezni. Két napja volt, hogy kigyógyuljon a következő, május 5-i seattle-i koncert előtt. Ezen a rövid turnén, amely egyébként május 21-én ért véget a floridai Tampában, ugyanazt a műsort játszották, mint a The Puppet Master turnén.

A Roadrunner-ünnep

A Roadrunner 25. születésnapja alkalmából újra megjelentetett néhány klasszikus lemezt újramaszterizált hanggal, dupla digipack kiadványként terjedelmesebb tartalommal, lábjegyzetekkel, bónusz dalokkal, valamint bónusz CD-vel vagy DVD-vel. A kiadványok között szerepelt a Mercyful Fate Melissa lemeze és a King Diamond Abigail-je. A Melissa jelent meg először, 2005 augusztusában, ezen 6, előzőleg már megjelent bónuszdal volt: a Black Masses (eredetileg a The Beginning-en jelent meg), a Curse Of The Pharaohs, az Evil, a Satan’s Fall (mindhárom dal a BBC Radio 1-nek készített felvétel, szintén hallható a The Beginning-en), Curse Of The Pharaohs (demo változat, szerepel a Return Of The Vampire lemezen) és a Black Funeral (demo változat, az 1997-es remaszterizált The Beginning bónuszdalaként szerepelt). A kiadványhoz tartozott egy bónusz DVD is, az 1983-as hollandiai Eindhoven-beli fellépésükről készült felvétellel. Ezt három kamerával vették fel, és épp azelőtt vették fel, hogy King változtatott az arcfestésén, és röviddel azelőtt, hogy aláírták volna a szerződésüket a Roadrunnerrel. Ez a 12 perces DVD 3 bónuszdalt tartalmaz: a Doomed By The Living Dead-et, a Black Funeralt, és a Curse Of The Pharaohs-t, ezen kívül egy hangfelvételt King kommentárjával. A következő hónapban megjelent az Abigail hasonló extrákkal. A CD ugyanazt a 4 bónuszdalt tartalmazta, mint az 1997-es remaszterizált kiadvány, a DVD pedig egy 32 perces koncertfelvételt, valamint 3 videoklipet, melyet a banda készített a The Family Ghost, a Welcome Home és a Sleepless Nights dalokra. A hétszámos bulit az Abigail Európa-turnéjának legelső állomásán vették fel 1987 november 19-én a svédországi Göteborgban. A videoklipek kivételével mindkét koncert kalózminőségű. Figyeljetek oda, hogy az Abigail bónusz DVD-je nem tartalmazza King kommentárjait.

Szintén a 25. születésnapra jött ki egy speciális lemez, melyet a Roadrunner múltjának és jelenének 42 bandájából összesen 55 zenész játszott fel. Ez 2005 október 11-én jelent meg, és a Billboard 200-as toplistáján a 76. helyen debütált. A címe Roadrunner United: All-Star Sessions lett és olyan dalokat tartalmaz, ami ezen zenészek közreműködéséből születtek. Négy központi alak volt, akik írták és producelték a dalokat: Joey Jordison (Slipknot/Murderdolls), Dino Cazares (ex-Fear Factory/Brujeria), Robert Flynn (Machine Head) és Matthew K. Heafy (Trivium). Ez a négy zenész játszott is a saját dalaikban és nagyszerű művészeket hívtak meg mindegyik dalhoz. Hogy a lehető legtöbbet hozzák ki az anyagból, egy zenész sem játszott egynél többször a dalíró/producerekkel, és minden dalt más énekessel vettek fel. A meghívott vendégek között volt King Diamond és Andy LaRocque is. King írta a negyedik dalnak, az In The Fire-nek a szövegét. A dalban a többi zenész: Matthew K. Heafy és Cory Beaulieu gitárosok a Triviumból, Mike D’Antonio basszusgitáros a Killswitch Engage-ből és Dave Chavarri dobos (Ill Nino/Gothic Slam/Laaz Rockit/Merauder/M.O.D.). King nagyon büszke volt rá, hogy meghívták, és nagyon szerette ezt a dalt is, melynek a zenéjét Heafy írta, mivel a régi Mercyful Fate-es cuccokra emlékeztette. Andy mindössze egy szólót játszott a 18. dalban, a Constitution Down-ban, melyet Kyle Thomas énekes (Exhorder/Floodgate), Matt Devries (Chimaira), Rod Barrett (Cannibal Corpse/Solstice/Malevolent Creation/Hate Plow) és James Murphy (Testament/Death/Obituary/Disincarnate/Konkhra/Solstice) gitárosok Steve DiGiorgio bőgős (Death/Sadus/Control Denied/Testament/Iced Earth/ Autopsy) és Joey Jordison dobos (Slipknot/Murderdolls). A kiadvány tartalmaz egy bónusz DVD-t is, amely egy órában mutatja be az albumra való felkészülést, és ahol néhány helyen King is felbukkan, Andy viszont egyáltalán nem. Egy dalt válaszottak ki arra, hogy videoklipet forgassanak rá, ez pedig a The End lett a Trivium-os Matthew K. Heafy-val a mikrofonnál. Az egy évig tartó ünneplést a kiadó egy egyszeri koncerttel tetőzte be a New York City-ben található Nokia Theaterben. Ez december 15-én volt, és fellépett a Roadrunner házi zenekara, Joey Jordison dobossal (Slipknot/Murderdolls), Andreas Kisser gitárossal (Sepultura), Dino Cazares ritmusgitárossal (ex-Fear Factory/Brujeria) és Adam Duce basszusgitárossal (Machine Head). Különleges vendégek is eljöttek a Roadrunner jelenéből és múltjából, valamint más, ikonikus figurák, akik csatlakoztak a színpadon lévő zenészekhez, hogy eljátsszanak 20 klasszikus Roadrunneres nótát, valamint néhányat a The All-Star Session lemezről is. A klasszikus dalok között szerepelt a Mercyful Fate Curse Of The Pharaohs dala és a King Diamond Abigail-je, mindkettőt Tim „Ripper” Owens énekelte (Winters Bane/Judas Priest/Iced Earth/Beyond Fear).

Bár King nem volt valami elégedett a Roadrunnerrel való kapcsolattal a 90-es évek elején, mikor lejárt a szerződésük, mégis köszönettel tartozik nekik, amikor kidolgozták a belüket is, hogy kiadják a Melissa lemezt akkor, amikor a Mercyful Fate még egy kis holland kiadónál volt. Szintén a Roadrunner volt az első, amelyik segített a King Diamond zenekarnak a Merycful Fate feloszlása után. Másrészt a Roadrunner is sokat köszönhet Kingnek, mert, ha nem lett volna a szólóbanda (illetve előtte a Mercyful Fate), soha nem tudtak volna terjeszkedni az Egyesült Államokban, tulajdonképpen velük kötötték az első komolyabb szerződést. Nagyrészt a Mercyful Fate sikereinek volt köszönhető, hogy a kiadó terjeszkedni tudott és nyithatott egy irodát New Yorkban 1986-ban, és a rákövetkező évben az Abigail sikerével először jutott be a Billboard 200-as listájára.

Ebben az időben King és Andy már írták a dalokat az új lemezre, és a felvételeket 2006 március 7-én el is kezdték, először Texasban aztán a Los Angered stúdióban, Svédországban. Április 15-én ezt megszakították, mivel egy kéthónapos mini Európa turnéba kezdtek, ami Dániában indult és június 12-én ért véget Angliában. A turné egyik állomásán, a teltházas göteborgi bulira egy meglepetést is tartogattak, egy vendégzenészt. King a következő szavakkal jelentette érkezését: „Ez a valaki nagyon közel áll a King Diamond családhoz”. A rajongók nagy meglepetésére nem más ült a dobok mögé, mint Mikkey Dee és a ráadásban, utolsóként eljátszották a klasszikus Halloween című dalt. A turné után tovább folytatták az új album felvételeit és keverését, és úgy tervezik, hogy 2007 elején a boltokba is kerülhet. Tervben van egy 2006 végén induló amerikai turné is, de jelenleg semmi nem biztos.

Első alkalommal szerepelt King Diamond szerzemény egy mozifilmben. 2006 július 21-én megjelent a Clerks 2 (Magyarországon Shop Stop 2), ami Kevin Smith első filmjének, a Shop Stopnak a folytatása, ami még fekete-fehérben készült 1994-ben, mivel az akkori költségvetésük nem haladta meg a 30 ezer dollárt (legfőképpen hitelkártyákból jött a pénz, valamint abból, hogy eladták Smith hatalmas képregény-gyűjteményét, valamint biztosítási pénzből). Meglepő siker lett belőle, miután a Miramax Films felkarolta, és filmzenét gyártott hozzá, és ez volt az első mozifilm, ahol Jay és Néma Bob feltűnt. Ezt még jó néhány másik követte. A folytatásban még a Welcome Home-ot is lehet hallani, az augusztus 22-én megjelent filmzenealbumon pedig a Welcome Home és a The Invisible Guests hallható

Hogyan tovább?

2006 júliusában a filmes dolgok miatt King felvette a kapcsolatot egy londoni forgatókönyvíróval, aki profi volt, és már nagyon közel volt ahhoz, hogy adjon valamit Kingnek. Nem tudjuk, hogy feltartotta-e valami, de az biztos, hogy rövid időn belül oda kell adni valamit, a szerződés első pontja értelmében. Bár a THEM/Conspiracy története alkalmasabb lett volna, mégis a The Puppet Master-re készül a forgatókönyv. Ha meg tudnak egyezni a részletekben Kinggel, akkor a srác nekikezd a forgatókönyvnek. Ha nem tudnak megegyezni, vagy nem érzi át a hangulatot, akkor hagyják az egészet és keresnek valaki mást, akivel King együtt tud dolgozni. De ha működik, akkor az ügyvédek néhány hónap alatt tető alá hozzák a szerződést, aztán majd meglátjuk mi lesz.

Bár még semmi nem biztos, jelenleg a következő tervei vannak Kingnek: egy horror képregény a történeteiből, talán egy horror regény, tévéfilmek, egy videojáték, valamint egy önéletrajz. Szeretném tisztázni, hogy jelenleg még semmi nem biztos, de King kitartóan próbálkozik.

Folytatás tőlem

Eddig tartott tehát Andy Allen írása, amiért ismét hatalmas köszönetet kell, hogy mondjak neki. Mint látható a szöveg végéből, ez nagyjából 2006 végén íródhatott, és azóta megvalósult egy-két dolog, ami értelemszerűen még nem szerepelhetett itt. Például az, hogy 2007 június 26-án Észak-Amerikában, június 29-én Európában megjelent az új King Diamond lemez, a Give Me Your Soul… Please!, ráadásul rögtön háromféle verzióban. A Metal Blade ugyanis CD-n adta ki, míg a Massacre picture lemezen és bakelit LP-n. Azonban sajnos az észak-amerikai turnét törölni kellett, mivel King ekkor már hosszú ideje elég komoly hátfájással küszködött, és mostanra már nem volt olyan állapotban, hogy sokáig színpadon álljon. 2007 decemberében pedig Németországban Grammy-díjat kapott „Legjobb színpadi előadó” kategóriában. Ezen kívül bakeliten megjelent újra a Mercyful Fate Into The Unknown lemeze, és 2008-ra tervezték a Time lemezt és a The Bell Witch EP-t is, de arról nincsenek információim, hogy valóban meg is történt-e. Tavaly nyáron megjelent egy közlemény, egyenesen Kingtől, melyben mindenkivel tudatja, hogy a hátfájása még ugyan gyötri, de már javul az állapota. Egyúttal ír arról, hogy az Ozzfest dallasi állomásán vendégszerepel különböző meghívott zenészekkel együtt, hogy tisztelegjenek a meggyilkolt Dimebag Darrell Abbott emléke előtt. 2008 végére és 2009 elejére ígért két érdekességet, nevezetesen a Mercyful Fate korai, 1982-84-es időszakából koncertfelvételeket, valamint a King Diamond zenekar korai 1986-90 közti időszakának koncertjeit két-két DVD-n. Tervben van még a The Spider’s Lullabye, a The Graveyard, a Voodoo és a House Of God lemezek újra maszterizálása. Ebből Andy már biztosan elkészítette az első kettő új keverését a svédországi Sonic Train stúdióban. Egy 2009-ben megjelenő számítógépes játékhoz, a Metallica: Guitar Hero-hoz a Mercyful Fate csaknem teljesen eredeti felállása (Kim Ruzz helyett a jelenlegi dobos, Bjarne T. Holm játszik) újra felvette két klasszikusukat, az Evil-t és a Curse Of The Pharaohs-t.

Jelenleg tehát ennyit tudunk. Remélem, hogy sok érdekes dolgot lehet ebből az írásból megtudni (én rengeteg újdonságot találtam), és remélem, hogy mindenki legalább annyira élvezi a sztori olvasását, mint én tettem a fordítás alatt. King szavával búcsúzva: Stay heavy!

 

A Roadrunner kiadványok

2003 szeptember 8-án a Roadrunner kiadta a Two From The Vaults című dupla lemezekből álló sorozatát kilenc bandával, mint például az Annihilator, a Suffocation és az Obituary, de szerepelt benne a King Diamond és a Mercyful Fate is. A King Diamond zenekar két lemezét tartalmazó set a Fatal Portrait és Abigail albumokat tartalmazta, a másik, Mercyful Fate-et tartalmazó pedig a Melissa és a The Beginning anyagokat. Mindegyik lemez megegyezett az 1997-es remaszterizált kiadványokkal, ugyanazokkal a bónuszdalokkal.

Két héttel később, szeptember 12-én pedig egy sorozat best of lemez látott napvilágot Roots Of Roadrunner címmel. Ezeket az a Monte Conner jelentette meg, akivel a korai lemezek remaszterizált változatain dolgoztak 1997-ben. A The Best Of Mercyful Fate 14 klasszikust tartalmazott a Chimaira nevű hardcore zenekar énekesének, Mark Hunternek a lábjegyzeteivel. A The Best Of King Diamond pedig 15 nótával jelent meg, valamint a korábbi Megadeth bőgős Dave Ellefson ajánlásával.

Október 7-én pedig a Purging Talon adott ki egy DVD-t, melynek a Church Of Satan: Interview Archive volt a címe. Ez tartalmazza a már említett Geraldo-féle interjút Kinggel 1988-ból. Már maga a műsor nem egészen egy óra, King interjúja alig egy perc. A borítón látható King is egy fényképen. Ezt az interjú alatt készítették róla, és látható, hogy milyen volt a THEM időszakában az arcfestése.

The Puppet Master

2003 október 20-án a King Diamond zenekar új stúdiólemeze, a The Puppet Master hivatalosan napvilágot látott. Számos országban azonban a megjelenés dátumát november 18-ra tolták, más országokban pedig – például Kanadában – december 23 lett a dátum, és sokan panaszkodtak emiatt, mivel az amerikai turné ekkor már véget ért. Úgy tűnik, hogy a probléma disztribúciós okokra vezethető vissza. King a maga részéről úgy gondolta, hogy nagyon furcsa úgy bulikat adni három új dallal, hogy az anyag még nem jelent meg, ilyet még azelőtt sosem csinált.

Az The Puppet Master alapötlete még onnan származik, mikor a Mercyful Fate-tel koncertezett a 9 turnén. Ezen a körúton 1999 június 3-án Budapesten léptek fel és ott láttak egy Nemzeti Bábszínház nevű helyet ami kb 1500 férőhelyesnek tűnt. King el sem tudta képzelni, hogy miféle bábokat használhatnak, ha 1500 ember befér ide, biztos óriásiakat. Ugyanebben az utcában sok bábbolt is található, amik eléggé hátborzongatónak tűntek a számára. Mikor benézett, bábokat látott minden méretben, néhánya székeken ültek, mások a falra voltak akasztva, és ez máris ötleteket adott, amiket gyorsan papírra is vetett, hogy majd később felhasználja, és most érkezett el ennek az ideje. Erre az anyagra több horrorelemet tervezett, mint a legutóbbiakra, mivel sokan panaszkodtak, hogy a legutóbbi kiadványai nem annyira sötétek, mint a koraiak. Saját bevallása szerint ez volt az eddigi legjobb munkája, és a leghátborzongatóbb történet, amit valaha írt. Ez a fő szereplők tragédiáját meséli el, és az eddigiekkel ellentétben a végén a gonosz győz. Az első dal, ami kész lett, a The Cellar címet viselte, de ahogy a sztori nőtt, új nevet kapott: Midnight. Ekkoriban még egy instrumentális dal is szerepelt a tervekben, de végül is nem készült el. Bár Matt dobos a zenekarban, hozott gitártémát az albumra: ez pedig a No More Me lett. A So Sad című ballada pedig nagyon személyes King számára, mivel 90%-ban olyasvalakiről szól, aki nagyon fontos volt számára, és nem sokkal ezelőtt hunyt el: Ghost, egy fehér kandúr, ami egy állatmenhelyről került hozzá. Ez a dal az ő emlékére íródott, mivel King mindig nagyon szerette a macskákat, Ghost elvesztése nagyon elszomorította, és valahányszor meghallja ezt a dalt, mindig eszébe jut az állat. A maradék 10%-ot pedig az album kedvéért igazították át.

Mivel a sztori karácsony környékén játszódik, a Christmas című dalban a klasszikus The Little Drummer Boy témáját is felhasználták. Már a második alkalom, hogy King a karácsonyi témára épít egy sztorit, mivel szerinte ez egy nagyon meghitt ünnep, bár nem követője egyetlen vallásnak sem. Számára ez nem egy gyerekről szól, aki csodálatos módon megszületett egy szűztől, hanem neki egy régi kedves hagyomány. Gyermekként mindig majd belebetegedett a várakozásba, mindig is nagyon szerette ezt az ünnepet. Még manapság is nagyon szépnek találja, a feldíszített boltokkal együtt. Ráadásul a kedvenc étele a tradicionális dán karácsonyi ebéd, ami sült disznó, liba vagy marhahús, és a desszert, ami rizspuding (Juglrot), amiben el van dugva egy szerencsemandula. King nagyon szereti a jégkrémet és a kávét is.

Most először King megkért egy énekesnőt, Lívia Zitát, hogy néhány részt énekeljen fel a lemezre. Egyébként a képbe kerülése meglehetősen érdekes. Mikor King befejezte az Abigail II-t, Lívia egy interjút készített vele a magyar Metal Hammer számára. Ő is, akárcsak a The Puppet Master sztorija, Budapesten született, és ebben az időben az USA-ban, a Michigan egyetemen tanult, és onnan hívta fel Kinget, hogy kérdezősködjön az album kapcsán. Már egy ideje zajlott az interjú, mikor Lívia megemlítette, hogy ő is énekel, volt képzettsége is. Ezt nagyon sok ember mondta már neki, de tovább nem mentek, de Lívia mondta, hogy van egy demója, amivel kapcsolatban nagyon megtisztelő lenne, ha King mondana róla véleményt, és elküldte neki. A demón szereplő dal egy Nightwish ballada volt, és annyira érzelemdús volt, hogy King teljesen meglepődött. Amikor aztán elkezdte írni a The Puppet Master-t és egyre messzebb jutott benne, lassan rájött, hogy ez minden eddiginél teátrálisabb lesz. Viszont az volt a probléma, hogy a női főszereplőnek nagy volt a jelentősége, és ha King énekelte volna, kisebb lett volna a hatása, mintha egy nő tette volna. Ezen kívül az ötlet is tetszett Kingnek, hogy hívjanak vendégénekest, mivel az valami frisset hoz a csapatba, nagy változások nélkül. Aztán lejátszotta a csapatnak és a kiadó embereinek is Lívia demóját, akik mind egyetértettek abban, hogy őt kell meghívni. Aztán King beszélt vele, és végül odautazott és felvették vele a részeit. A rajongók is jól fogadták, tetszett nekik ez az új elem, mivel mindent teátrálisabbá tett, másrészt Kingnek is nagyon tetszett, hogy a hangja ennyire beleillik a zenébe, mivel egy kis gót hangulat is körüllengi. Ezután Lívia ugyanúgy velük tartott a turnén, mint a táncos és színésznő, Jodi Cachia.

A felvételek módjában is különbözött ez a lemez a többitől, ugyanis a főbb sávokat King otthonában vették fel, és csak ezután mentek a stúdióba. Ezúttal azonban másképp kellett dolgozniuk, mivel Az Abigail II-nél tapasztalható internetes letöltések miatt 30%-kal csökkent a költségvetésük. Ez a veszteség nem csak abban mutatkozott meg, hogy az előző lemezhez nem volt turné, hanem abban is, hogy nem volt mód arra, hogy a teljes lemezt stúdióban vegyék fel. Mindenesetre ez így sokkal jobban ment, mint hitték. Andy a saját, svédországi stúdiójában, a Los Angered-ben felvette a billentyűs részeket, és elküldte Kingnek. Minden ritmusgitár, basszus és billentyűs részt az ő otthonában rögzítettek, csak a dobokat és az éneket stúdióban, ami ezúttal is a Nomad volt. Ebben az időben Andynak egy munkája volt Svédországban, ezért összepakolta a felszerelését és hazament, hogy azt befejezze, és közben a szólókat is feljátszotta. Aztán a keverésnél visszament Kinghez a cuccával. Ezzel stúdióidőt spóroltak, nem hajtotta őket a szűkös határidő. Sokkal nyugodtabbak és felszabadultabbak voltak a munka közben. Hal és Andy King vendégszobájában laktak, és napi 12 órát dolgoztak, de teljesen különböző hangulatban. Mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, és végül kijöttek egy olyan anyaggal, amiről King azt gondolta, hogy az eddigi legjobb, nagyon élő lett a hangzása. Egy szőnyegekkel és székekkel teli szobában hallgatták meg, hogy hallják, milyennek fogják hallani a rajongók otthon.

A tok egy 30 perces extra DVD-t is tartalmaz, amin King teljes színpadi ruhájában és arcfestéssel elmondja a The Puppet Master sztoriját. A felvételek King otthonában készültek, az ebédlő egy részét rendezték be, fekete terítőt tettek az asztalra, és kezdődött a felvétel. Még azt a bizonyos Necrnomicont is láthatjuk. Bár a költségvetés alacsony volt, King úgy gondolta, hogy jól passzol a sztori mellé, mivel a rajongók azt láthatják, hogy emlékezetből mondja el, nem használva jegyzetet, és előtte nem is próbált. Mindössze egy kamerát használtak, de háromszor mondta el az egész történetet, és a kameraállást mindháromszor változtatták, majd az egészet összeszerkesztették. Mikor végre meglett a végleges verzió, egy szombat délelőtt, 11 órakor, odakinn napsütés volt, ő csak ült a nappalijában és teljesen magával ragadta a dolog. Nem nagyon hallott negatív dolgokat ezzel kapcsolatban, bár ez csak egy bónusz volt. Az ötlet egyébként eredetileg a Metal Blade főnökétől, Brian Slagel-től származott. Mikor egyszer elment hozzá egy üzleti megbeszélésre, King elmondta neki is ugyanúgy a sztorit, mint a DVD-n, szimplán csak fejből. Ezek után mondta Brian, hogy jó lenne, ha ez felkerülne bónuszként a CD-re, de még jobb lenne, ha filmre vennék.

Mivel az Abigail II-nek nem volt turnéja, a lemez kiadását követő körút a The Puppet Masternek és az Abigail II-nek lett szentelve. Az amerikai október 18-án kezdődött Los Angelesben és a texasi San Antonio-ban ért véget november 22-én. Az európai rész pedig a karácsonyi szünet utánra lett tervezve, miután elolvad a jég. Minél inkább telt az idő, annál több hír kelt szárnyra, hogy nem is lesz Európa-turné.

Nagyjából ugyanebben az időben terjedt el az is, hogy a Mercyful Fate megszűnt. Tény, hogy King nagyon elfoglalt a saját bandájával, és nem igazán maradt arra ideje, hogy új anyagokat vegyen fel velük. Bár minden tag máshol játszik jelenleg, mindannyiuk számára nyilvánvaló, hogy bármi is történjék, a Mercyful Fate élvezi a legnagyobb prioritást. Jelenleg King és Mike a King Diamond zenekarban vannak, Sharlee a Witchery-ben és az Arch Enemy-ben zenél, Hank pedig új zenéket ír, nem csak heavy metalt, rádásul még ott van a Force Of Evil nevű bandája is, amit Bjarne-val együtt csinál. Mindenesetre, bár a Mercyful Fate nem szűnt meg, csak az idő a megmondhatója, hogy mikor lesz újra valami. Talán egyszer visszatérnek azzal a felállással, ami a legutolsó lemezükön volt, esetleg új emberekkel, de az is lehet, hogy az eredeti felállással, bármi lehetséges. Bizonyítandó, hogy a banda még létezik, tervezték egy DVD kiadását, amely 2003 karácsonyán jött volna ki. Ez színfalak mögötti jeleneteket tartalmazott volna, valamint néhány régi koncertfelvételt, olyanokat, amiket eddig még senki sem látott. A DVD kiadását végül elnapolták, és még a mai napig is várat magára.

Az amerikai turné után az egész banda Kinget leszámítva csatlakozott egy Kung Diamant nevű svéd emberhez, és egy koncertet játszottak vele december 13-án a svédországi Trollhättan-ben található Pianobaren-ben. Érdekesség: King Diamant gitárosa, Mark U Black néhány ponton kapcsolódott a King Diamondhoz, mivel játszott egy Ton Of Bricks nevű bandában, ahol az a Yonas Af Dahlström énekelt, aki Andy LaRocque, Sharlee D’Angelo és Snowy Shaw projektjében, az Illwillben is. Mark 2004-ben csatlakozott a Dream Evil nevű zenekarhoz, ahol akkoriban Snowy dobolt.

2004 elején a Roadrunner két újabb lemezt jelentetett meg a Two From The Vaults sorozat részeként: a King Diamondtól a THEM és Conspiracy albumokat, a Mercyful Fate-től a Don’t Break The Oath és a Return Of The Vampire anyagokat. Az első darab január 27-én jelent meg, az utolsó pedig július 13-án.

Február 10-én a rég várt Probot lemez is megjelent, ami a Nirvana egykori dobosának és a Foo Fighters jelenlegi frontemberének David Grohl-nak a projektje. Az album CD-n jött ki, valamint korlátozott példányszámban dupla LP-n.

Ahogy telt az idő úgy lettek egyre erősebbek a hírek, hogy nem lesz a The Puppet Masternek európai turnéja. Néhány pletyka King meggyengült egészségéről szólt, amit maga King cáfolt egy, a hivatalos honlapon megjelent nyilatkozatban augusztus 3-án. Ebben a közleményben King bevallotta, hogy valóban nem lesz Európa turné ebben az évben, politikai és emigrációs okokra hivatkozva. Tény, hogy az állampolgársági procedúra több időt vett igénybe, mint amennyire számított, és emiatt nem tudta elhagyni az országot. King 2003 márciusában folyamodott amerikai állampolgárságért, az első teszt megírásának dátuma pedig novemberben lett volna, mikor éppen turnézott. Két héttel előtte szóltak neki, már akkor turnézott, ezért szólt az ügyvédjének, hogy át kell szervezi, mert éppen az országot járja, a legközelebb decemberre számított. Csak egyszer lehet átrakatni az időpontot, utána újra kell kezdeni az egész procedúrát, amit viszont mindenképp el akart kerülni. Úgy számított, hogy nagyjából két hónap múlva esedékes a következő teszt, de nem így történt. Nem tudott mit tenni, a törvény szerint egyszerűen csak várt a következő tesztre. Azért vett ilyen sok időt igénybe, mert az amerikai kormányzat a terrorizmus miatt alaposan leellenőrzött mindenkit. Ekkor, ahogy az lenni szokott King nem vesztegette az idejét, elkezdte tervezni a következő lemezt. A dalírást néhány héttel későbbre tervezték, aztán karácsony előtt a zene felvétele következett, januárban az ének, a lemez kiadása valamikor 2005-ben. Ekkor King ígéretet tett az európai rajongóknak, hogy mindenképp turnézik náluk is. Ebben az időben King másodszor is megnősült, hat évvel a Deborah-val történt válása után. Az új felesége Lívia Zita, a fiatal énekesnő, aki a The Puppet Master albumon szerepelt, és a turnéra is ment velük. 

Probot

Ebben az időben King vendégszerepelt Dave Grohl (Nirvana, Foo Fighters) metal projektjében. A lemezen az összes dalt Dave írta, majd elküldte az összes kedvenc metal énekesének, közük King Diamondnak is. Mindannyiukat meghívta, hogy egy dalhoz írjanak szöveget, majd rögzítsék is a lemezre. King dala a Sweet Dreams egy lassú és súlyos szám. A zene egyáltalán nem King Diamond stílusú, mivel Dave írta, de közben King járt a fejében. Egy csendes introval kezdődik aztán elkezd súlyosodni. A dal elején egy halk hang az mondja: „Engedj be… Engedj be”, aztán egy klasszikus King-es nevetés hallatszik, és a dal folytatódik. Ezen kívül a dal gitárszólóját a Soundgarden zenésze, Kim Thayill játszotta fel. A dal története egy emberről, aki elvesztette a lelkét, ami már a Pokolban van, és megpróbál valakinek az álmaiba férkőzni, és ellopni a lelkét. King nagyon örült, hogy felkérték a vendégszereplésre, és nagyon élvezte a munkát. A Probot lemezének eredetileg 2002 őszén kellett volna megjelennie, de a dátum eltolódott, és csak 2004 február 10-én látott napvilágot. A banda a Southern Lord kiadóhoz szerződött, akik az anyagot CD-n és LP-n is megjelentették.

2001 március 11-én hivatalosan is bejelentették, hogy Mike Wead fog Glen Drover helyére lépni, de nem csak a House Of God Európa turnéjára, hanem állandó tagként. Ez a körút március 13-án indult Oroszországban, és április 30-án ért véget Hollandiában.

2001 március 26-án a Massacre kiadó piacra dobta a Nightmares In The Nineties című válogatáslemezt, ami a legutóbbi King Diamond lemezekről tartalmazott dalokat, és King egyáltalán nem támogatta a kiadást. Összesen 14 dalt tartalmaz a The Spider’s Lullabye, a The Graveyard, a Voodoo és a House Of God lemezekről. Ugyanezt a négy korongot néhány hónappal később újra kiadták egy box set-ben, melynek Decade Of Horror volt a címe. Ebben a kiadványban 4 db bakelit picture lemezként szerepeltek, és korlátozottan, 1000 példányban jelent meg.

Abigail II: The Revenge

2001 május 15-én elkezdődtek a következő King Diamond album munkálatai. Öt hónapig dolgoztak az anyagon, és szeptemberben fejezték be. A korong az Abigail II: The Revenge címet kapta, és a 14 évvel azelőtti Abigail lemez folytatása. Mikor King három évvel ezelőtt turnézott, elég sokan odamentek hozzá, és mondták neki, hogy jó lenne, ha megint készítene olyan albumot, mint például az Abigail, de nagyon ellene volt, hogy a régi anyagait másolgassa. King mindig is előre haladt a bandáival, sohasem gondolkodott azon, hogy újracsináljon valamit is. Egyébként az volt az érdekes, hogy mikor kiadták az Abigail lemezt, még rengeteg nyitott kérdés maradt, sok dolgot nem mondott el, ezért is gondolta, hogy ezúttal jó ötlet visszanézni és elővenni a kérdéseket. A környezet ugyanaz volt, két főszereplő ugyanaz volt, Abigail és Jonathan, úgyhogy a rajongók nagyjából tisztában voltak a körülményekkel, csak tizennyolc évvel később. Néha előfordul, hogy egy történet szereplői valós személyeken alapulnak, és pontosan ez történ itt is, mivel Jonathan szolgája, Brandon Henry King házvezetőjéről lett mintázva. Ezt megelőzően megkérdezte, hogy felhasználhatja-e a sztoriban, mire azt válaszolta, hogy akkor is megtiszteltetésnek fogja venni, ha meghal.

Mikor vették fel az Abigail-t, a banda nagyszerű hangulatban volt. Az eltelt években nem volt alkalmas idő és hely, de még megfelelő zenészek sem, hogy folytassák. Három évvel ezelőtt körvonalazódott először a lehetősége a folytatásnak, mikor megváltozott a banda felállása, és ekkor érezte King, hogy eljött az idő Soha még ennyire nem volt izgatott egy dobos kapcsán, mint Matt Thompsonnál, ugyanis bármivel állt elő Andy vagy King a próbákon, ő mindig le tudta játszani, és belevitte a saját egyéni stílusát. King kipróbált néhány új hangot is az új ötletekhez, olyanokat, amiket előtte még soha nem csinált, nagyon lelkes lett amiatt, amit belevitt. Úgy érezte, hogy a zene teljesen elkapta a régi King Diamond lemezek hangulatát, csak egy kicsit komplexebb lett.

Mint mindig, King elkezdett dolgozni a házi stúdiójában a demókon, összerakta gitártémákat a dobgéppel és némi billentyűrésszel, majd levitte a többieknek, hogy megmutassa. Ezek a demók nem tartalmaztak éneket, szólót, csak a zenét. Innentől együtt dolgoztak rajta, egészen addig míg elégedettek nem lettek vele. Soha nem volt kétségük afelől, hogy nagyszerű lesz, és nem féltek a hibáktól. King bízott a többiekben, mindannyiukat zseniálisnak tartotta. Látszott, hogy nagyon koncentrálnak, és ez a felvételeken is hallatszott. A demók is elég jól szóltak, ahogy azoknak illik, de amikor a stúdióban hozzáadták az éneket és a többi harmóniát, valamint megvastagították a gitárhangzást, a zene egyenesen nagyszerű lett. King úgy érezte, hogy csak ez a felállás tudta azzá tenni a lemezt, ami.

Az Abigail II, mint minden konceptalbum, amit King eddig készített, elég gyorsan összeállt. A korábbi munkamódszer szerint dolgoztak, mint alap, aztán hozzáadták a gitárokat és Matt is rengeteg ötletet hozott, miközben a saját dolgát végezte, amit King teljesen elfogadott és lelkes volt. Amint a zene elkészült, King elkezdett dolgozni a szövegeken. Mint általában, az alapötlet és a karakterek viszonylag hamar megvoltak. Általában összefüggésben van az otthonával, ami elég hátborzongató egy csomó furcsasággal, és neki szüksége van az ilyen atmoszférára. Ha megvan a sztori, a zene és a cselekmény, akkor bármilyen konceptalbum felvétele lehetséges. A sztori bonyolultsága a rendelkezésre álló időtől függ. Bizonyos esetekben néhány történet bonyolultabb, mint a többi, mivel nehezebb bennük megtalálni a logikát. Mehetsz előre és vissza az időben ez ettől a komplexitástól függ, amint King megír egy rövid történetet, addig gondolkodik rajta és jár utána, amíg már senki nem mondja neki, hogy logikai buktatók vannak benne. Meg kell tudni mindent magyaráznia, és a nehéz rész ebben, hogy a saját ötleteiddel szemben legyél kritikus, és csak akkor nyugodj meg, ha mindenre megnyugtató módon tudsz választ adni. Minden történetnél más a kifejtés ideje. Rövid sztorinál sokkal nehezebb, mivel csak kevés helyed van a lemezen és ezt úgy kell megcsinálni, hogy ne menjen a zene rovására. Ez nem könnyű, de igazi kihívás. Nem lehet használni a teátrális hangokat végig, mivel az túlságosan musical hatást kelt. Miután a zene megvan, a történetet fejezetekre osztja, majd az egyes részeket összekapcsolja a megfelelő hangulatú zenével, így mindegyik fejezet egy dallá válik. A stúdióban, ahogy az várható volt King hangján és a gitársávokon kellett a legtöbbet dolgozni. Nagyjából 70%-ban King hangjával dolgoztak, és csak a maradék időt a zenével. A stúdióban kellett ugyanis megtalálni a megfelelő hangot a megfelelő zenéhez. Mikor a demókon dolgozott, már kialakult a fejében egy standard hang, de amikor kialakultak a végleges karakterek, meg kellett találnia a hangulathoz szükséges hangot, ezért pontokba szedte, hogy kell falsetto, vagy morgó ének, és ez jó ötletnek bizonyult. Ez segített az egész anyag megformálásában, a hangulati váltásokban. Harmóniákat írni nagyon nehéz dolog, de így a zene részévé válhatsz. Ennek a nagy részét előre eltervezik, de a stúdióban sosincs minden úgy, ahogy szeretnénk.

Ezúttal is történtek furcsa dolgok, akárcsak a régebbi lemezek felvételénél. Kingnek négy dalt is kétszer kellett felvenni, mert használhatatlanná váltak, ugyanis a cuccaikból néhány darab nem úgy működött ahogy kellett volna. Mire rájöttek, négy dal már kidobható volt, ezért Kingnek újra kellett csinálni mindent, az énekkel és mindennel, ami extra munkát jelentett. Ez természetesen nem a stúdió hibája, mivel King nagyon szeret oda visszajárni. Olyan volt, mint Abigail: nem akart újra megszületni. Néha furcsa dolgok történtek akkor is, amikor King és Kol Marshall producer dolgoztak a stúdióban, keverték és maszterizálták az anyagot. Éppen kikapcsolták a berendezéseket és leültek beszélgetni, mikor a magnó hirtelen bekapcsolt, pedig senki nem nyúlt hozzá. Erre az albumra Mike-nak két szólót a saját stúdiójában kellett felvennie, mivel mikor elhagyta a csapat stúdióját, még nem készült el mindennel. Ez egy 24 sávos stúdió, itt veszi fel a szólóanyagait is. Nagyon jó az ottani felszerelése, így nem okozott neki problémát a két szóló feljátszása.

King legalább napi 12 órát dolgozott a lemezen. Ezután hazament, útközben vett valami kaját, kb délután 3 körül. Aztán evett, és este 10 körül lefeküdt aludni, reggel nyolckor pedig kelt. Adott enni a macskáknak, átnézte az emailjeit, kifizetett számlákat, majd teljes stresszben visszament a stúdióba. És ez 12 óránként ismétlődött. Számos dal nagyon sok időt vett el, mint például a The Wheelchair, ami 10 órájába került. Az ének az idő 20%-ában került rögzítésre, a maradék 80% pedig a vokálokra ment el. Ráadásul minden nótát hatszor-hétszer is felénekelt. Volt olyan sor, amit hatszor, hétszer, de néha nyolcszor is elénekelt, mire úgy érezte, hogy tökéletes lett. Sok effektet is használt az éneken, ami még inkább előhozta a hátborzongató hangulatot, és nem volt annyira száraz, mint a legutóbbi lemezeken

Ezen kívül még egy vendég is szerepelt a lemezen, egy hatéves kislány, akit Alyssa Biesenberger-nek hívnak, és ő játszotta el Little One szerepét. Ő egyébként Kol Marshall producer egyik haverjának a lánya. Két szó kivételével az egész outro-t ő mondta el, mivel 6 éves létére tökéletesen tud olvasni. Felvették vele ezeket a szövegrészeket, majd megkérték arra a kislányt, hogy sírjon egy kicsit. Ő azonban hirtelen kinyitotta az ajtót, és közölte, hogy ezt ő úgy is elő tudja adni, hogy egyszerre beszél és sír. Egyszerűen szólni sem tudtak a döbbenettől. Már rögtön elsőre tökéletes lett! Néhány másik dalban is szerepel, a Mommy-ban és a Little One-ban. Abigailt is lehet hallani egyszer-kétszer. Először mikor sír, aztán mikor nevet, de ezeket ezek csupán effektek, mint a The Storm elején hallható eső és mennydörgés. Egyébként ezek ugyanebből a mintából származtak, de egy kicsit módosítottak rajta. Ezeket az effekteket egy portugál filmes srác küldte nekik. Egyébként az intro az nem innen származik, azt King játszotta fel teljes egészében szintetizátoron.

A lemez borítóját eredetileg egy svéd srác készítette, de valami nem stimmelt vele, mert egy olyan borítót akart neki eladni, amit már az első részhez lerajzolt, csak annyit változtatott rajta, hogy a lovas kocsit megfordította, kék helyett vörös lett, és a háttérbe odarajzolta a leégett kúriát. De nem ezt kérték tőle, ezúttal azt szerették volna, ha a rajz passzol a történethez, nem úgy, mint az előző Abigail albumnál. Ekkor gyorsan kerestek valakit, aki megcsinálja, és ekkor találták meg Travis Smith-t Seattle-ben, aki előzőleg a Nevermore albumokhoz készített borítókat. A rajzon a 18 éves Abigailt láthatjuk Jodi arcával. Ő az nő, aki King bulijain szokott táncolni és szerepelni. Ez nem igazán működött, mert a szemén kívül semmi más nem hasonlított Jodira. Nem egyedül Travis készítette a frontrajzot, de a belső részben is nagyban benne volt a keze. Eredetileg 2001 Halloween-jén szerették volna megjelentetni az anyagot, de el kellett tolniuk 2002 január 28-ra.

Eredetileg úgy tervezték, hogy először lesz egy amerikai turné, és ezután következik Európa. Ekkor lett tervbe véve egy tripla koncertlemez is, ahol az első két CD-n a teljes Abigail és Abigail II sztori lett volna, a harmadikon pedig egyéb dalok. Ezen kívül erről a turnéról készült volna egy koncert DVD is, de ez egyáltalán nem volt biztos, mivel olyan hírek is szárnyrakaptak, hogy egyáltalán nem is lesz turné. A következő hónapban aztán King szomorúan be is jelentette, hogy bár jók az eladások, nem lesz turné. Az ok egyszerű: az Internet. A letöltések, és az otthoni CD írások miatt a kiadók eladási mutatói csökkentek, és már nem volt pénz rendes promóciós turnéra. Maga King azt gondolja az Internetről, hogy nagy lépés afelé, hogy beszűkítse a világot. Nincs is Internetje, nem is érdekli és egy kicsit fél is tőle, mivel ismeri saját magát: ahelyett, hogy a stúdióban dolgozna, mindenféle oldalakat nézne, információkat keresne, hosszú órákon át. Ugyanezt gondolja a kábeltévéről is, ami szintén nincs neki. Elég nagy sportfanatikus, és ha lenne kábeltévéje, akkor állandóan focit bámulna, vagy Forma 1-et, esetleg hokimeccseket. Dallasban így is elmegy minden ilyenre. Ez alatt sem pazarolta azonban az idejét, mivel már kész volt az új albumra a sztori, 2003 elején már el is kezdte felvenni. Márciusban pedig az amerikai hatóságokhoz adott be egy kérvényt, amerikai állampolgárságot kérve. 

 Usurper

Az album felvételei közben márciusban King néhány énekrészt is rögzített a chicago-i death metal zenekar, az Usurper új, Necronemesis című lemezéhez. Az egész azzal kezdődött, hogy az Usurper ugyanazt a stúdiót kötötte le, mint a King Diamond zenekar. King sokat túlórázott, és a tulaj mondta neki, hogy van itt egy banda, amelyik szeretné felvenni az új anyagát. De ez Kinget nem nagyon érdekelte, mivel ő még nem fejezte be a melót, és semmi pénzért nem akarta félbehagyni, mert akkor elveszne az érzés. Megkérte a főnököt, hogy kérdezze meg őket, nem akarnak-e változtatni a tervükön, és ha igen, cserébe énekel a lemezükön, ha érdekli őket. Természetesen örömmel elfogadták az ajánlatát, úgyhogy King egyik nap két óra alatt felénekelt nekik egy verzét és egy refrént. Nagyon furcsa volt ez a számára, hogy bemegy a stúdióba, és felénekel valamit, amit előzőleg még sosem hallott. Ilyet sosem csinált, és ez nem is volt az ő zenei világa. Mindent beleadott, hogy átérezze a muzsikát, de nem volt könnyű, mivel valaki más szövegéről volt szó. Ott volt még az is, hogy sokkal gyorsabban énekelnek, amit King nem szeretett, mert ő szerette hosszabban énekelni a szavakat, kitartani a hangokat, ezért újra nekifutott a szövegnek, néhány szót megváltoztatott úgy, hogy a szöveg jelentésében nem változott semmi. Ez egy nagy kihívás volt a számára, de egyúttal egy olyan tapasztalat, amiért nagyon hálás volt. Az Usurperes srácokat is megkedvelte.

House Of God

Az új King Diamond lemez, a House Of God 2000 június 20-án jelent meg, az amerikai turné pedig július 20-án keződött. A történet ezúttal egy dél-franciaországi, valóban létező templomban játszódik, melynek Rennes-de Chateau a neve, és az ajtaja fölött a következő felirat olvasható: „Terribilis est locus iste” („Rettenetes ez a hely”), és amikor belépsz, egy ördögszobor üdvözöl. Ide minden évben több, mint 120 ezer turista látogat el mivel ezt a helyet misztikusnak tartják. Nem mindennapi, hogy egy templomban ördögszobor legyen. Emiatt sok ember nem is hajlandó bemenni, mert úgy tartják, hogy odabenn a Sátán lakik. Rengeteg kódolt üzenet található a falakon. Ezek titkos sírokról beszélnek, melyeket még nem találtak meg. A templom története szerint Jézus élt itt, miután állítólag keresztre feszítették. Mária Magdolna, miután Jézus meghalt, szintén itt élhetett, mivel a felesége lehetett. A történetek azt mondják, hogy Jézus nem halt meg a kereszten, hanem még előtte kicsempészték a Földközi tengeren keresztül ide, ahol sok évvel később, öregemberként halt meg. A templom egyik papja, Francois-Bérenger Sauniére, aki 1885-től 1909-ig töltötte be ezt a hivatalt, állítólag felfedezett négy tekercset, melyek azt állították, hogy Jézus ezen a helyen halt meg, nem a kereszten. Az elméletek szerint a katolikus egyház komoly pénzeket fizetett a papnak, hogy megvásárolják a hallgatását, mert ez aláásta volna az hatalmukat. Meg kell érteni, hogy ha bizonyítékot találnak arra, hogy nem halt meg a kereszten, teljesen felforgatná a hitet, ha kiderülne, hogy mégsem halt meg a bűneinkért, ahogy az egyház hirdeti. Ez hatalmas válságot eredményezne, mivel a hívők rájönnének, hogy minden, amiben eddig hittek, hazugság. Ennyi az album története, ezután következett a King Diamond zenekaré. Csakúgy, mint a „The Eye” album, ez is tartalmaz történelmi elemeket, vagy legalábbis máig élő legenda. A farkas és a főszereplő az, ami az albumhoz lett kitalálva, minden más ott van, ahol az elméletek hirdetik. King sosem járt még azon a helyen, nem is láthatta, de amit az albumra írt, tökéletesen passzolt. Ez akkor vált nyilvánvalóvá King számára, miután látott néhány képet a helyről. Pontosan olyan volt, amilyennek gondolta, ugyanazokat az érzéseket sugározta, mint az ő történetében.

Eredetileg más lett volna a borító, egy fekete könyv, egy keresztnek támasztva, egy lila terítőn, a zenekarnak van is róla képe. A fekete könyv, amire az emberek azt gondolták, hogy a Biblia, valójában a Necronomicon, ugyanaz amiből két Mercyful Fate dal is készült, a The Mad Arab és a Kutulu (The Mad Arab Part Two). Kingnek volt a könyvből egy keményfedeles példánya amit Anglia németországi nagykövetének a fiától kapott, aki velük tartott egy turnén. Ez egy 666 példányban megjelent változat volt, és Kingnél van a 666-ik. Időközben Hank elküldött Kingnek egy képet, amit Thomas Holm rajzolt, ő korábban is dolgozott már mind a King Diamond, mind a Mercyful Fate borítóin. Eredetileg ezt a képet Hank az új Mercyful Fate albumhoz szerette volna felhasználni, de mikor King meglátta, mindenképp ezt akarta a House Of God-hoz. Úgy érezte, hogy tökéletesen illeszkedik a lemezhez. Mindenesetre a keresztet megtartotta a hátsó borítóhoz. Hogy ne sértsen meg senkit, úgy döntött, hogy a keresztet nem fordítja meg, csak a dalcímeket, így ha valaki el akarja olvasni őket, akkor meg kell fordítani a CD-t, ekkor lesz a kereszt is fordítva. Az ehhez az albumhoz készített arcfestés is hasonló módon készült, keresztek voltak az arcán mindkét változatban, jelezve a zavart az elmében, nem tudva, hogy vallás szempontjából melyik a jó és melyik a rossz.

A turnéra egy új koporsót vittek, mint annak idején a Conspiracy turné idején. Már egy ideje nem használta azt a trükköt, mert egy bulin kis híján meghalt emiatt, de most úgy döntött újra előveszi. Egy német koncerten ugyanis az történt, hogy az a srác, aki a gyúlékony folyadékot a koporsóba töltötte, nem tudott ott lenni. A helyettesítője pedig annyira ideges volt, hogy a folyadékot 45 perccel előbb töltötte be, nem pedig öt perccel, mint ahogy kellett volna. Amikor King belefeküdt, és megpróbálták rázárni, rájött, hogy annyira telített lett a levegő a folyadék szagától, hogy alig tudott lélegezni. Ha belenyomták volna a fáklyát, valószínűleg az egész a levegőbe repült volna. Ezért elkezdte rugdosni azt a kis ajtót a koporsó végén, hogy le ne csukják, mert akkor nagy gáz lesz. Azonnal rájöttek, hogy valami nem stimmel, mert minél inkább le akarták csukni, annál inkább rugdosott. Végülis úgy vitték ki a koporsót, hogy a trükköt nem csinálták meg. Mikor később újra meg akarták csinálni, megint nem működött, ekkor King úgy döntött, hogy elég. Nem akarta feleslegesen kockáztatni az életét, a koporsó öreg volt, és elhasznált, nem úgy működött, ahogy kellett volna, veszélyes lett. Egyébként is, ha pirotechnikát vagy bármilyen tüzet használnak egy koncerten, azt mindig nehezebb kivitelezni, mert a szervezők félnek az esetleges jogi következményektől, ha valami balul üt ki. A korai időkben is rengeteg pirót használt, és igyekezett mindent kipróbálni, amit legálisan lehetett. Ha ezt nem tette volna, akkor sok esetben nem úszta volna meg, és a törvényes úton mindig meg kellett akkor állnia, amikor a pirotechnikus azt mondta, hogy ennél tovább nem mehet. Akár egy százdollárost is tarthatott volna a kezében, akkor sem engedték sok helyen, hogy ezeket használja, ezért új színpadot kellett használni, ahol nem volt tűz, azokat csak néhány helyen jelenítette meg. Néhány hatóság elég keményen bírálta el azt is, amikor a Mercyful Fate bulijain egy kecskeszarvból fújtak tüzet. Valami papírral is be volt borítva ez a szarv, és néha annyira átforrósodott, hogy előfordult, hogy egy kis arcszőrzetet is leégetett magáról.

Szeptember 12-én megjelent a Necronemesis című Usurper album. Megjegyzés: a banda egy King Diamond tribute albumra feldolgozta a Charon című dalt.

Néhány héttel ez után, mindössze 7 hónapnyi tagság után Davidet kirúgták a csapatból. Bár jó zenész volt, a csapat többi tagjával nem jött ki jól. Arról is szóltak a hírek, hogy a színpadon a rajongókkal szemben is arrogánsan viselkedett, például némelyeket kihívott, hogy verekedjenek meg. A többieknek nem tetszett ez a magatartás, ezért távozásra szólították fel. Az új ember pedig olyasvalaki lett, aki már egy évtizeddel korábban megfordult a bandában: Hal Patino. Visszatérését megelőzően Hal elment Svédországba, ahol a banda egy fesztiválra próbált, csak azért, hogy megmondja nekik, hogy „Szevasztok! Jó újra látni titeket.” Mind a King Diamond, mind a Mercyful Fate zenekar stúdiózás vagy turné előtt ott próbált. Hal jelezte, hogy ha basszusgitárosra van szükségük, akkor szóljanak neki. Ezért az amerikai turné előtt szóltak neki, hogy jöjjön. Tíz évvel ezelőtt olyan problémákkal küzdött, ami miatt a zenekar tagjai már nem tudtak megbízni benne, de ezeket akkorra már megoldotta. Nem sokkal ezután John Luke Hébert dobosnak gyermeke született és mivel több időt szeretett volna a családjával tölteni, elhagyta a zenekart. Ráadásul, ha ez még nem lett volna elég, Glen is bejelentette a távozását. Nem volt elég ideje a magánéletére, ezen kívül a testvérével, Shawn-nal közösen vitték az Eidolon zenekart is, a King Diamond mellett. Mindezek mellett ő is megnősült, és a feleségének már volt egy tízéves gyereke. Karácsonykor King és a Mercyful Fate gitáros Mike Wead beszélgettek arról, hogy kellene egy kisegítő gitáros, és Mike felajánlotta, hogy ha addig nem találnak mást, a turnén besegít. Kinget érdekelte a dolog és javasolta, hogy legyen ő az állandó tag. Mike nem tudta eldönteni, hogy mi legyen, mert nem akarta elhagyni a Mercyful Fate-et, de King azt mondta neki, hogy maradhatna ott is, mint ő, úgyhogy Mike hivatalosan is visszatért a King Diamond zenekarba. Ebben az időben King beszélt a korábbi dobossal, Mikkey Dee-vel is, hogy érdekelné-e ismét az állás. Mikkey azt mondta, hogy a következő lemezen szívesen játszana, de turnéra nem menne velük, mivel ő a Motörhead-ben zenél. Mivel King állandó embert akart, más lehetőséget kellett keresnie. Végül 2001 januárjában a 30 éves Matt Thompson szállt be. Ő kilenc éves kora óta zenél és korábban az előző bőgőssel, David Harbourral játszott a Michael Harris zenekarban 1996-ban. Mikor King meghallgatta azt az anyagot, amin Matt is szerepel, azonnal felvette vele a kapcsolatot és elhívta egy meghallgatásra, ami egy álom volt Matt számára, mivel régóta nagy Mercyful Fate és King Diamond fanatikus volt.

Black Rose: 20 Years Ago

2001 február 19-én King megjelentetett egy lemezt, aminek az anyagát 1980 szeptember 30-án rögzítették korábbi bandájának, a Black Rose-nak a próbatermében. Ez egy raktárépület volt Koppenhága külvárosában, egy bár alatt. A zenekar hetente négyszer próbált ott, ami tele volt sörösrekeszekkel. Annyit ittak, amennyit akartak, ha a hó végén rendesen kifizették a tulajt, és ezt ők becsületesen meg is tették. A felvétel minősége csodálatos ahhoz képest, hogy az egészet élőben vették fel egy kétsávos orsós magnóval, és nyolc mikrofonnal, ami a nyolcsávos keverőn keresztül egyenesen a magnóra ment. A szalagon nem is végeztek utómunkálatokat, ezért hallhatjuk, amikor az emberek beszélgetnek a számok között és nyílnak a sörök. Ennek az albumnak a címe King Diamond & Black Rose: 20 Years Ago A Night Of Rehearsal. Összesen 12 dalt tartalmaz, 11 eredeti Black Rose nótát és egy Golden Earring klasszikust, a Radar Love-ot. Szándékosan ezeket vették fel, nem pedig azokat a feldolgozásokat, amiket játszottak, azért, hogy hazavigyék és otthon esetlegesen javítsanak rajta. Ez egy érdekes este volt, bemelegítésnek játszottak néhány Deep Purple feldolgozást, mielőtt bekapcsolták volna a magnót. Akkoriban természetesen nem gondolták, hogy kiadják, főleg, hogy King később erős kísértést érzett, hogy néhány riffet felhasználjon. Először akkor jött az ötlet, amikor 2000-ben egy rendőrtiszt, aki egyébként King jó barátja, meglátogatta, és bemutatta néhány haverjának, akik mind King Diamond rajongók voltak. Leültek, zenét hallgattak, amikor Kingnek eszébe jutott egy régi felvétel, ami a kocsijában volt, és később ennek a Black Rose CD-nek az anyaga lett, és megmutatta nekik. Mindannyian fellelkesültek, és kértek belőle egy másolatot, de King nem akart adni. Ekkor mondták neki, hogy ki kellene adnia, hiszen ez is a karrierje része volt, és ekkor már elgondolkodott a dolgon. Említette Brian Slagelnek, a Metal Blade kiadó főnökének, aki azonnal elkezdett érdeklődni az anyag iránt. A felvételt csak maszterelni tudták, újrakeverni már nem. A kiadás kapcsán King felvette a kapcsolatot a Black Rose többi tagjával, és tájékoztatta őket az eseményről, aminek mindannyian nagyon örültek. Ők egyébként már évek óta nem találkoztak. Ekkor, 2001-ben Kurt egy újságnál dolgozott, Jesper egy hivatalban, Ib eladó volt, John pedig könyvtáros.

Voodoo

A következő King Diamond lemez, a Voodoo 1998 február 23-án látott napvilágot. Eredetileg The Plague lett volna a címe, és a hírhedt európai pestisjárványról szólt volna, ami századokkal ezelőtt söpört végig a kontinensen. Aztán ahogy nőtt a történet, King egyre inkább rájött, hogy nagyon sokban hasonlít a „The Eye” album sztorijára, ezért úgy döntött, félreteszi. Miközben az új sztori után kutatott, Chris Estes basszusgitáros, aki éppen főiskolára járt, beszélt neki a vudu vallásról. Mivel van könyvtári belépője, szerzett King számára öt könyvet. Miután elolvasta a könyveket, annyira a hatásuk alá került, hogy ebből lett az új történet. Egy interjúban egyszer azt mondta, hogy talán egy nap még a folytatását is megírja, akárcsak a „THEM” és a Conspiracy albumok esetében. Ezúttal vendég is szerepel a lemezen, King megkérte régi barátját, a Panterás Dimebag Darrell-t, hogy játsszon egy szólót a címadó dalban. Ezen kívül megkérte a borító készítőjét, Kristian Wahlint, hogy rajzolja meg a szereplőket is egy-egy tarot kártyára, akárcsak a történet helyszínét bemutató térképet. Így kezdte a sztori megírását, miután belemélyedt a vudu spirituális oldalába. Azzal kezdte, hogy rajzolt egy térképet, amin rajta volt az egész környék. Ez lett később az alapja annak, ami a borítóban is szerepel.

Valami furcsa történik az Unclean Spirits című dalban, mikor a végén hallgatjuk a démon beszédét. Eredetileg valami olyat akartak odatenni, amit King mond el, és később úgy hangozzon, mintha néhány démon beszélgetne, de nem igazán működött, ezért fogták a szövegeket, megfordították, lejátszották visszafelé és lelassították. Fogták azokat a részeket amik a legjobbak voltak, ezeket kivágták a többiből, szóval a végére már fogalmuk sem volt, hogy mi sül ki belőle. De így visszafelé lejátszva ki lehet venni néhány hangot, ami olyan, mintha szavaknak hangoznának, ami azért elég durva. Ha nagyon figyelsz, hallhatsz benne olyanokat, mintha démonok nevetgélnének, majd néhány dolgot mondanak. Elsőként valami ilyesmit hallunk: „Őszentsége”. Aztán valami ilyen következik: „Ártatlan kisfiú vagyok”. Az egyik sorban pedig mintha ezt hallanánk: „Kibaszott gyilkos vagy”. King tudni akarta, hogy mit mondott valójában, az eredeti felvételen milyen hangokat hall, ezért ismét visszafelé játszotta le. Miután ezt megtette, némi időbe telt, de rájöttek, hogy négy, teljesen összefüggő mondatot hallanak. De ezt tényleg teljesen véletlenszerűen összevágott részek voltak. Még ennél is durvább, hogy mit mond ebben. Nagyjából ezek a mondatok jöttek ki: „Tűnj el innen, te takony”, „Belepisálok a szentelt vizedbe”, „Égj a Pokolban”, és „Dugd fel magadnak buzi”. Úgy tűnhet, mintha tényleg így tervezték volna, de teljesen véletlen volt. Kinget teljesen megdöbbentette a dolog.

Ezen az albumon egy új producerrel dolgoztak, mivel Tim Kimsey nem tudta vállalni egy másik munka miatt, de ettől függetlenül a csapat barátja maradt. Sterling Winfield vette át a helyét, ő már a Mercyful Fate In The Shadows lemezén is dolgozott, mint segédhangmérnök. Hosszú ideig dolgozott együtt a Panterával, mivel annak idején a basszusgitárosuk, Rex technikusa volt, és hangmérnökként is segítette őket. Ezen kívül új stúdióba is mentek, mert sokkal jobban szerették, hogy itt csak egy stúdió van, szemben a régivel, ahol négy volt egy komplexumban. Az újonnan választott hely körülbelül olyan hangulatot árasztott, mint azok, amelyeket a korai időkben használtak, csak annyi volt a különbség, hogy sokkal jobb volt ebben a felszerelés.

Alig néhány nappal a Voodoo megjelenése után Herb kilépett a zenekarból, családi okokra hivatkozva. A helyére a kanadai Glen Drover érkezett. Még 1992-ben történt, hogy küldött egy videofelvételt Kingnek, amin néhány régebbi King Diamond dalt játszik. Kingnek nagyon tetszett az anyag, és megígérte, hogy ha szükség lesz a jövőben új tagra, akkor fel fogja hívni, és a továbbiakban is barátok maradtak. Számos rajongó és kritikus mondta, hogy a Voodoo az utóbbi évek legjobb King Diamond lemeze lett, ellentétben a The Spider’s Lullabye és a The Graveyard lemezekkel, amelyek, bár jó kritikákat kaptak, nem ütötték meg ezt a szintet.

Dead Again

1998 június 3-án a Mercyful Fate-en volt a sor, és kiadták a Dead Again című anyagot, melynek a címadó nótája a maga 13 percével a leghosszabb szerzeményük volt, amit valaha rögzítettek. Eredetileg nem tervezték, hogy így lesz, Hank egyszerűen csak dolgozott néhány riffen, és egyszer csak rájött, hogy mindnek hasonló a hangulata, ugyanazokat az érzéseket keltik, ezért elkezdte őket összefűzni. A hosszúság nem nagyon számított, viszont nagyon olyan érzést keltett benne, mint ami a Satan’s Fall megírásának idején volt benne. A szövege teljesen őrült, King saját bevallása szerint ez volt a leghátborzongatóbb szöveg, amit valaha is írt. Az előző élettel, halállal és reinkarnációval kapcsolatos nézeteit, hitét írja le. A dalban szereplő személy a dal felénél rájön, hogy már nem kaphat semmit az élettől, miért ne kezdhetné elölről. Úgy hiszi, hogy nem először él, volt már itt korábban, erre akkor jön rá, amikor végigmegy a korábban látott dolgokon. Aztán lát valami újat, amit még nem tapasztalt azelőtt. Azon gondolkodik, hogy lehet, hogy talán ez az utolsó szint, és még ha így is van, nem fél tőle, hanem elfogadja.

Az album végére egy meglepetést tettek, ez pedig a Crossroads című dal hirtelen megszakadása volt. Eredetileg lassan elhalkult volna, de túl erőteljesnek találták a nótát, hogy ezt tegyék vele. Azt gondolták, hogy egyszerűen csak megállítják, meglepetés gyanánt. Hallgatod a lemezt, és egyszer csak a végénél néma csend… Egy különleges hangulatba hozza a hallgatót, és pontosan ez volt a banda célja is. A kiadó emberei és a gyártók mind felhívták őket, és kérdezték, hogy lemaradt a dal egy része, vagy szándékos volt. Ezekből a reakciókból tudták, hogy ez működni fog. Készült egy videoklip is a The Night című dalra, amihez a képi anyagot a Metalfesten vették fel. 1998 nyarán a Mercyful Fate visszament Dél-Amerikába turnézni, ahol elnyerték a Leginkább Várt Nemzetközi Zenekar díjat. Még Dél-Amerikában, egy nagyon meleg napon, mikor legalább 35 Celsius fok volt, a banda bevásárló körútra ment Sao Paulo-ba, hogy kétezer ember várt rájuk. Szó szerint futottak az életükért, mivel az ottaniak fanatikusak voltak: sírva közeledtek hozzájuk, ami miatt elég kényelmetlenül érezték magukat. Természetesen nagyon hízelgőnek találták, de nem igazán tudták, hogy mit tegyenek. Mikor elhagyták a boltot, negyven rendőr és húsz biztonsági őr sem tudta visszatartani a tömeget. Rohanva kellett végigmenniük a bolton. Kétségtelen, hogy a banda nem vesztette el fanatikus rajongótáborát. Még egy személyes dolog: King ebben az évben vált el feleségétől, Deborah-tól. Egy koncerten találkoztak először 1988-ban. Ő is Texasban és, és a mai napig is jó kapcsolatban vannak.

9

1999 februárjában és márciusában a banda a Nomad stúdióban dolgozott új lemezén, ami június 15-én jelent meg, és egyszerűen csak a 9 címet viselte. Megjelentették korlátozott példányszámban, 500 példányban, egy picture lemezen is, ami két óra alatt elfogyott. A japán verzión szerepelt egy bónusz nóta is, egy kétperces instrumentális szerzemény, amelyben csak egy gitár szól. Ennek S.H. volt a címe, és bár van néhány olyan pletyka, hogy a Shermann Hank-ből jön a cím, de valójában Silent Hill-t jelent. Mialatt Hank a dalon dolgozott, valaki a Silent Hill című videojátékkal szórakozott. Bár a dalnak semmi köze a játékhoz, a címét onnan kapta. A legfontosabb ok, ami miatt az album a 9 címet kapta, hogy ez volt a kilencedik nagylemezük. Emellett ez egy mágikus szám, egy fontos szám azoknak, akik számmisztikával foglalkoznak. Ráadásul ez a sátánizmus száma is. Mindegy, hogy hogy adod össze a részösszegeket, mindig a 9-et kapod meg. 9x9=81 és 8+1=9, 9x7=63 és 6+3=9. A 666 szintén a 9 többszöröse, 6+6+6=18 és 1+8=9. Ez volt az első címötlet is az album kapcsán. Minél többet gondolkodott King ezen, annál inkább úgy érezte, hogy ez a helyes cím. Egy másik érdekesség, ami az album utolsó simításainál derült ki, hogy a dalok felének 180bpm-es az üteme, és 1+8+0=9. És természetesen ha az 1999-et megfordítjuk, akkor megkapjuk a három hatost. Ezen kívül Hank lakásának a száma 531 volt, ami újra a 9-hez vezet. Minden efelé mutatott, ezért egyértelműnek tűnt, hogy ez legyen az album címe is. Itt döntötte el a banda, hogy módosítja a logót, először azóta, hogy 18 évvel azelőtt megalkották. A borítót az a Thomas Holm rajzolta, aki régebben többször is készítette nekik, egészen a korai időktől. Teljesen hatása alá kerültek, úgy írták meg a dalokat, mintha a borító lett volna a háttértörténet. Súlyosabb lett a hangzás is, nagyjából olyan, mint a Don’t Break The Oath-é. A címadó dal volt Mike Wead első munkája a zenekar számára. Már megírta saját magának, mikor King és Hank meghallották, és úgy gondolták, hogy teljesen belepasszol a Mercyful Fate zenéjébe. Elkezdtek gondolkodni egy új videoklipen is, de ez sajnos sosem valósult meg, mivel nagyon sietni kellett, mert kaptak egy felkérést a Metallicától, hogy menjenek velük egy tízállomásos Európa turnéra, nagy helyszínekre. Mindenképp szerettek volna egy ilyen körutat, de ezt későbbre tervezték, ezért nem maradt idő új videoklip készítésére.

Az egyik bulin, Milánóban a Gods Of Metal fesztiválon, 1999 június 5-én Kinget és Hanket felhívta a Metallica a színpadra, hogy játsszák el a teljes Mercyful Fate egyveleget, amely az 1998 novemberében megjelent Garage Inc. című lemezükön szerepelt. Ebben az egyvelegben öt klasszikus csendül fel: a Satan’s Fall, a Curse Of The Pharaohs, az A Corpse Without Soul, az Into The Coven és az Evil. Ezt megelőzően King és Hank kétszer próbáltak velük, csak azokat a dalokat, amik itt szerepeltek. A közönség megőrült, mikor ők ketten a színpadra léptek a ráadás blokkban, mivel Kingen nem volt arcfestés, egyszerűen csak felálltak a színpadra és elkezdtek játszani. Ez egy felejthetetlen élmény volt.

Néhány klubban, ahol felléptek, King monitorait kivitték, és így alig hallotta magát. Ezek a monitorok teljesen egyedi építésűek voltak. A Voodoo turné során egy norvég hangmérnök vett egyet, hazavitte és lemásolta, hogy legyen egy tartalék. Ezek a monitorok rendkívül nagy teljesítményűek, egyszerre nagyon jók és tisztán szólnak. King jól hallott, mikor közel volt hozzájuk, de volt egy különleges része, ami visszavezette a hangot hozzá, mikor távolabb van. Bárhol is áll a színpadon, ugyanazt hallja. Nagyon jól hallja magát és nagyon természetesen. Nincs is más, amire szüksége van, csak ezt a négyet használja. Ez a többi srácnak is segít, mikor szólóznak és előremennek a színpadon, valamint azok a falsetto részek az énekben nagyon össze tudnak zavarni mindent. A 9 turné amerikai részén a Mercyful Fate balesetett szenvedett a turnébusszal. Szerencsére nem volt súlyos, mivel csak harmadik félként kerültek bele. Ez valahol Oklahoma City környékén történt a reggeli órákban, és majdnem mindenki aludt a hálóhelyén. Reggel 8 óra körül lehetett és egész éjszaka úton voltak. Egy kis pick-up rohant bele egy teherautóba, és kisodródás közben úgy nekiment a busznak, hogy az majdnem felborult, de szerencsére a kerekein maradt. Mindenki megrémült és azonnal felébredtek az ütközés hatására. A busz azonnal megállt, King előreszaladt, és mindenki kiszállt, hogy megnézze, mi történt. A busz oldalát elég csúnyán meghúzták, és el is volt deformálódva. Valahol meg kellett állniuk és négy-öt órájuk ráment arra, hogy megjavítsák.. Szerencsére senki nem sérült meg, még a pick-upban ülők sem súlyosan, de nagyon közel voltak egy komoly szerencsétlenséghez.

A Mercyful Fate turné után a King Diamond vonult stúdióba 2000 január 3-án, hogy felvegye az új lemezét. A munkálatok megkezdése előtt Chris Estes élete megváltozott, mivel megnősült. A feleségének volt egy tízéves lánya, szerettek volna egy másik gyereket. King megkérdezte tőle, hogy tudná-e vállalni a turnét is, mivel nem akarta, hogy csak a lemezen szerepeljen és a koncertekre új embert szerezzen. Végülis Chris úgy döntött, hogy kilép, és a helyére John Luk Hébert egy régi barátja került, akivel egy évtizede közös bandában zenéltek. Ő volt David Harbour, aki szintén Dallasban élt és mindig is nagy King Diamond fanatikus volt. Február 19-én lett hivatalosan a zenekar tagja.

2000 január 11-én a Metal Blade kiadott egy válogatás DVD-t, ami a Metalmeister címet viselte, és az első DVD, amin a Mercyful Fate is szerepel. Mintegy 17 videoklip található a korongon 13 különböző zenekartól. A banda a The Uninvited Guest-tel és a Witches’ Dance-szel szerepel. 

Into The Unknown

Abban az évben két lemez is megjelent. Az eredeti tervek szerint ugyanabban az időben, de a kiadó végül úgy döntött, hogy egy hónapos különbséggel dobja piacra, mivel szerintük így jobban fogyna mindkettő. Az első kiadvány a Mercyful Fate Into The Unknown lemeze lett 1996 augusztus 20-án. Sokkal progresszívebb lett, mint bármelyik korábbi anyaguk. A japán verzió bónuszdalként tartalmazza a The Ripper című feldolgozást. A lemezt egyszerre vették fel, „élőben”, kivéve az éneket. A felvételek ideje alatt írtak egy új dalt, ami azonban végül nem került fel. A The Storm című dal Hank bevallása szerint nagyon Judas Priest-es lett.

Az első dal nem is igazán dal a szó hagyományos értelmében, inkább egyfajta intro, amit a koncerteken is szerettek volna felhasználni, lecserélendő a The Oath intro részét. Ez volt a Lucifer alapötlete. A másik érdekesség, hogy a két évvel azelőtt megjelent The Mad Arab című dalnak megírta a folytatását Kutulu (The Mad Arab Part Two) címmel. Ezt már a Time album felvételének idején eldöntötték mivel King nem tudta egy dalba belesűríteni a történetet. Szintén kihívás volt a dal közepén található arab hangulatú rész. Itt a gitáron egy különleges effekt van, amit Hank egy 70-es évekbeli pedállal ért el, aztán néhány részen torzított basszust használtak, végül jött a tamburin. Ez meglehetősen egyszerű volt, a két gitár különböző dolgokat játszott, erre jött a basszus és a tamburin, és King is hozzátette a magáét. Ezek után pedig egy gyors rész zárta le a dalt.

Egy videoklip is készült a következő nyáron az Uninvited Guest című nótára. Ezt egy ősi Dániai templomban vették fel, ami 1153-ban épült, és még a gondnok is feltűnik a klipben. Ahhoz, hogy tudjanak ott forgatni, meg kellett vesztegetniük két alkalmazottat, az épületgondnokot és a karbantartót, mindössze két üveg konyakra volt szükség. A banda menedzsere, Olé Bang és a klip producere foglalták le a templomot, a karbantartó nem is találkozott Kinggel és a zenekarral egészen a forgatás napjáig. Mikor aztán King megérkezett arcfestéssel, eltakarta az arcát, és szólt a gondnoknak, hogy ne ijedjen meg. Emlékezett a férfi reakciójára, kis híján infarktust kapott.

Nem sokkal ez után a turné alatt Michael Denner kilépett a zenekarból, mivel megszületett a második fia. Kérte a bandát, hogy erre az időre vigyék magukkal Mike Wead-et. Úgy gondolta, hogy Mike nem egyszerűen jó zenész, de még a stílusa is hasonlít az övére, ezért a banda úgy döntött, hogy ideiglenesen alkalmazzák Mike-ot a hátralévő bulikra. Érdekesség: Mike és Snowy Shaw együtt játszottak két évvel azelőtt a Memento Mori-ban.

The Graveyard

Ezek után kijött az új King Diamond lemez, a The Graveyard, szeptember 20-án, amin előző év márciusától májusáig dolgoztak. Bemutatkozásképpen King drasztikusan megváltoztatta az arcfestését, mivel az előző, a Conspiracy óta használtat, túl sok időbe telt mindig elkészíteni. Ez az új azonban csak a szeme és a szája körül volt fekete, emlékeztetett a legelső Mercyful Fate-es festésre, de ezen nem volt fordított kereszt, és kevesebb fekete volt az ajkain.

Minden King Diamond sztori mély gondolatokat tartalmaz az emberi természettel kapcsolatban, de ez alkalommal olyan témát érintett, ami tabu: a molesztálást. Ez a téma annyira mélyen érintette Kinget, hogy nem csak hogy néhányszor abba akarta hagyni a történetet, de néha úgy is viselkedett a lemezen, mintha megőrült volna. Jó példa erre az I Am című dal vége, ahol Kingnek eredetileg csak háromszor kellett volna megismételni a Die! Szót, de annyira beleélte magát, hogy teljesen megőrült és elkezdte üvölteni, hogy „Die, Die, Die, Die…”, mint egy elmebeteg. Senki nem szólt egy szót sem, mindenkinek egyértelmű volt, hogy így lett a legjobb. Minden érzést kiadott magából, és nagyon kiborította. Teljesen kifordult önmagából, a végén pedig majdnem elhányta magát. Ekkor érezte, hogy teljesen kiürült. Amit az albumon lehet, hallani, azt mind elsőre játszották fel. Itt szerepel a Daddy című dal, amire a legkevesebb ideje jutott Kingnek: mindössze 20 perce volt megírni a szöveget.

1997-ben Michael Denner közölte a Mercyful Fate-tel, hogy nem tér vissza, úgyhogy Mike Wead állandó tag maradt. Michael szeretett volna több időt tölteni a családjával, ezen kívül volt egy lemezboltja, amit szeretett volna felfuttatni. Leginkább bakeliteket árult és Beat-Bop Records. Ebben az évben a két zenekar együtt turnézott úgy, hogy a Mercyful Fate volt a King Diamond előzenekara. Annak ellenére, hogy Ez valami olyan volt, amit King régóta szeretett volna, nagyon kemény volt számára, mivel minden este közel 3 órát kellett énekelnie. Mindkét banda 75 percet játszott és volt egy 45 perces szünet, amikor kicserélte az arcfestését és pihent egy keveset. Emellett nagyon kellett vigyázni a hangjára is. Közben Darrin Anthony dobos súlyos autóbalesetet szenvedett, ami arra késztette, hogy elhagyja a bandát. Olyan súlyosak voltak a sérülései, hogy soha többé nem fog tudni dobolni. Egy másik amerikai zenész jött a helyére, John Luke Hébert. King azt gondolta, hogy John jobb választás volt, mert bár Darrin nem volt rossz dobos, nem volt egy szinten a zenekarral. Ebben az évben nem jelent meg egyik csapattól sem semmilyen kiadvány, ezért az új anyagokba sokkal több munkát tudott fektetni.

A Roadrunner remaszterizált kiadványok

Mintha ez még nem lett volna elég, Kingnek dolgoznia kellett a korábbi albumok remaszterizált változatain, amit a Roadrunner a következő évben tervezett megjelentetni. Az egész néhány nappal az új King Diamond lemez felvételei előtt kezdődött. Éppen Andyval beszélgetett, mikor Monte Conner a Roadrunnertől felhívta, és beszélt nekik erről a tervről. King remek ötletnek tartotta, de az időzítésről azt gondolta, hogy nem a legszerencsésebb, mivel ekkoriban a csapat nagyon el volt foglalva az új anyaggal. Az első CD változatok még a hanghordozó korai idején készültek, és akkoriban majdnem 6 decibellel alacsonyabb volt a kimenet, mint amit 1997-ben ki tudtak hozni belőle. Újrakeverést nem igazán tudtak csinálni, inkább újramaszterizálást, ami sokat segített, mivel apró dolgokon tudtak változtatni. Ekkor minden előzmény nélkül a procedúra kellős közepén kaptak egy sokkal közelebbi határidőt. Sok dolog volt, amit nem tudtak megcsinálni, vagy amit jobban meg tudtak volna, de a rendelkezésre álló időt figyelembe véve King úgy vélte, hogy még így is jó lett a végeredmény, jobban szólnak, és jobban is néznek ki. Egyedül a Don’t Break The Oath végeredményével nem lett elégedett. Nagyon jó munkát végeztek, pláne ha azt nézzük, mennyi idejük volt rá. A banda nagyon beleásta magát a munkába, számos olyan bónusz dal szerepel a CD-ken, ami csak Kingnek volt szalagra véve, a Roadrunner soha nem hallotta.

King és Andy rengeteg felvétel hallgattak meg, aztán egyszer csak kezükbe kerültek az Abigail albumhoz próbafelvételek. Egyikük sem emlékezett rá, hogy ez mi lehet. Ezek a felvételek úgy készültek, hogy King felénekelt valamit, a banda játszott mellé, majd az egészet egy nyers keverésnek vetették alá. Ezután King hazavitte, és azt hallgatta, hogy kell-e valamit változtatni az éneken, vagy bármi máson a következő nap. Ezek tehát gyors keverések voltak, és észrevehetjük, hogy vannak olyan vokálok, amik soha nem is kerültek a végleges lemezre. Aztán ott volt az a két dal a „THEM” albumról, Kingnek volt egy próbahelyi felvétele az egész lemezről, a horror-darabokat kivéve, mivel azok csak a stúdióban készültek el. De a „THEM” összes dala megvolt neki ugyanígy. Ami a legjobb benne, hogy Andy volt az egyik gitáros és King a másik, mivel Pete még ekkoriban nem volt a banda tagja. Később, még mielőtt a stúdióba mentek volt Timi is kilépett, de a stúdióban maradt, hogy betanítsa Halnek a basszusfutamokat, és ezeken a demóverziókon még Timit lehet hallani és ugyanazt játssza, mint a lemezen Hal. A Conspiracy lemez is két bónusszal jött ki, az egyik a Cremation című dal koncertverziója volt, amit soha nem használtak fel, a másik pedig az At The Graves című dal eredeti keverésű változata volt halk gitárokkal és nagyon hangos énekkel, ami nagyon szemléletesen mutatja be, mennyire változhat egy dal atmoszférája, ha az egyes hangszerek és az ének különböző hangerővel szólalnak meg.

Ezek a szalagok mind King pincéjében voltak egy dobozban, ami tele van befejezetlen anyagokkal, riffekkel, szövegrészletekkel. Néha, mikor új albumot ír, meghallgatja ezeket a felvételeket, hogy segítsenek a komponálásban. Így történhetett, hogy például a The Spider’s Lullabye és a The Graveyard egyes riffjei 1987-1988 körül születtek, de addig nem lettek felhasználva.

A remaszterizált verziók végül 1997 novemberében jelentek meg, és mindegyik tartalmazott egy csomó új képet, valamint lábjegyzeteket a híres metal kritikustól és írótól, Don Kaye-től, aki olyan magazinoknak dolgozott, mint a Circus, a Hit Parader, a Guitar World, a Kerrang!, a Metal Edge, a Metal Maniacs, már a 80-as évek legelejétől. Az új verziók aranyszínű lemezeken jelentek meg először, ezek ritkábbak voltak, mint az ezüst színűek, melyeket később gyártottak. Három albumnak változott a borítója (Abigail, The Beginning, In Concert 1987 – Abigail). Ezen kívül hat lemezen szerepeltek bónusz nóták is: Don’t Break The Oath (Death Kiss [demo]), Fatal Portrait (No Presents For Christmas, The Lake), Abigail (Shrine, A Mansion In Darkness [rough mix], The Family Ghost [rough mix], The Possession [rough mix]), The Beginning (Black Funeral [1982-es verzió, ami a Metallic Storm válogatáson jelent meg]), „THEM” (Phone Call, The Invisible Guest [rehearsal], Bye Bye, Missy [rehearsal]) és a Conspiracy (At The Graves [alternate mix], Cremation [live show mix]). Csak a Melissa, a „The Eye” és az In Concert 1987 – Abigail lemezeken nem szerepelnek bónuszdalok. Ezen kívül, bár mindegyik anyag Roadrunner kiadvány, 3 lemez nem került feljavításra: The Dark Sides, Return Of The Vampire és az A Dangerous Meeting.