Megjelenés éve: 1998

Tagok: King Diamond (ének), Andy LaRocque (gitár), Herb Simonsen (gitár), Chris Estes (basszusgitár). John Luke Hebert (dobok)

Néhány év szünet után, 1995-ben visszatért a King Diamond zenekar egy teljesen lecserélődött gárdával, ami a The Spider's Lullabye (nem elírás, tényleg ez a lemezcím) című, hihetetlenül alulértékelt kiadványban testesült meg. Tényleg voltak hibái a cuccnak, például a nagyon szar hangzás - ezt szerencsére a közeli jövőben orvosolni fogják - és akadt bizony rajta tölteléknóta is, ami addig egy kiadványán sem fordult elő.

Az ezt követő The Graveyard lemez, sem volt egy falrengető dalgyűjtemény, ráadásul itt nekem megint problémáim voltak a hangzással, túl sterilre sikeredett. A dalok sem igazán fogtak meg, pedig istenuccse adtam nekik esélyt, nem is keveset.

Aztán 1997-ben felröppent a hír, hogy új lemez, új stúdió... és új dobos. Érdekes, két lemeznél tovább nem bírja együtt ugyanaz az öt ember ebben a bandában. Ezúttal azonban az élet szólt közbe, Darrin Anthony ugyanis egy autóbalesetben mindkét lábát eltörte, és inkább kerestek egy új tagot. 

Eljött aztán 1998, és megjelent a Mester új albuma, amelyet Voodoo címre keresztelt. Már a borító látványától elkapott egy sajátos hangulat, amely tulajdonképpen azóta is fogva tart. Az első egyébként ami szembeötlött ennek kapcsán, hogy hasonlít a THEM albumon látható képpel, és ez nálam újabb jó pont, mivel szerintem az a legjobb KD anyag.

Szokás szerint introval veszi kezdetét a lemez, de itt még nem igazán lehet tudni, hogy mire számíthat a hallgató. Annyit lehet azonban már most érezni, hogy a hangulatot telibe találták. Dohos, poros a levegő ott, Louisiana-ban, a Mississippi melletti mocsaraknál. Aztán gyomorszájon vág a következő "LOA" House, és itt most álljunk meg egy pillanatra. Ez a lemez tényleg leír olyan szertartásokat, amelyek a vudu vallásban valóban megtalálhatóak. King egy interjúban nyilatkozta, hogy nagyon nehéz volt eredeti, hiteles könyveket beszerezni a témáról, de néhányat végülis sikerült, és ezek alapján írta meg a történetet. Maga a LOA ház kifejezés azt jelenti, hogy az épülethez tartozó telken egy vudu pap (loa) nyughelye is található ergo szent terület. Igen, a bonyodalom is ebből lesz.

Érdemes egyébként megjegyezni, hogy a címadó dalban (akkora törzsi dobolással kezdődik, hogy a Sepultura sírva könyöröghetne a receptért) a banda történetében először vendégzenész teszi tiszteletét. Nem más, mint a néhai gitáristen, Dimebag! Nagyon rendben van az itt hallható húrtépése, hihetetlenül hátborzongató az, amit hozzátett ehhez a dalhoz. A Secret című dal tipikus Andy-féle szerzemény, és az egyik leggyorsabb dal, ami valaha kikerült a keze alól. Hallatszik, hogy black/death bandák mellett producerkedett. Néha egyébként egy-két dal kapcsán eszembe jut, hogy ők most a zenéhez írnak szöveget, vagy fordítva? Konkrétan ezen a CD-n is van egy ilyen, ez pedig a Sending Of Dead. A történet szempontjából fontos dolgok történnek, de zeneileg ez a dal nem sokat mond. Ami viszont meglepő volt, hogy a bőgős, Chris Estes is szerepet vállalt két nóta megírásában. King szerint ezek nem is lettek annyira kingdiamondosak, de szerintem ez nem is baj, sőt. Az utolsó két dal viszont teljesen összekapcsolódik zeneileg, szövegileg azonban a történet szempontjából évek telnek el, és mindkettő egy nagy csattanóval zárul.

A pihenő utáni első nagy mesterművel alkotta tehát meg a banda. Teljesítményük egyébként eléggé hullámzó 1995 óta, hiszen két gyengébb lemez után jött a Voodoo, az ezt követő két anyag sem tudta ennek a színvonalát elérni, a The Puppet Master viszont egy szinten lesz ezzel. Bárhogy is van, King Diamond ötleteinek tárháza kifogyhatatlannak tűnik, úgyhogy még számíthatunk egy-két jó sztorira.

Ja, mielőtt elfelejtem: a lemez meghallgatása után mindenki nézze meg a Skeleton Key című filmet (magyarul nem tudom, mi a címe, de őszintén szólva nem is érdekel). A két mű hangulata megdöbbentően hasonló.