Megjelenés éve: 2009
Tagok: Simone Simons (ének), Mark Jansen (gitár, hörgés),
Isaac Delahaye (gitár), Coen Jansen (billentyűk), Yves Huts (basszusgitár),
Ariën Van Weesenbeek (dobok)
Már nem is tudom, ki ajánlotta
annak idején, hogy hallgassam meg az Epica előző lemezét, a The Divine
Conspiracy-t, de hálás vagyok az illetőnek. Ennek hatására beszereztem a korábbi
cuccaikat is, a DVD-t kivéve, ám azok nem ütötték meg a mércét, a harmadik
lemezükhöz képest kifejezetten unalmasak, bár azt azért meg kell hagyni, hogy
az első két album között is megfigyelhető a fejlődés. Nem tudom, hogy mi
történhetett a Consign The Oblivion után, hiszen a The Divine Conspiracy egy
teljesen új bandát mutatott be, sokkal átgondoltabb nótákkal, és sokkal
magasabb színvonallal. Csak reménykedni lehetett benne, hogy nem ez lesz a
legnagyobb alkotásuk, bár nehéz lesz felülmúlni.
Az mindenesetre jót tett nekik,
hogy némi vérfrissítés történt a soraikban, ugyanis Isaac Delahaye játéka,
ötletei egy kicsit más megvilágítást hoztak, elég csak ha azt mondom, hogy
ezúttal vannak gitárszólók. A dalok mindenesetre sokkal komplexebbek (pedig az
előző anyag témái sem azok a tipikus háromakkordos punkslágerek voltak), és
sokkal durvábbak is. Külön érdekesség, hogy Mark Jansen mellett ezúttal Ariën
Van Weesenbeek dobos is besegített a hörgésbe, szóval Simone-nak ezúttal két
két hörgőgépet kellett ellensúlyoznia.
Egy kicsit Rhapsody-san indul a
CD, mind az intro, mint a nyitó Resign To Surrender a talján banda munkásságára
hajaz. Hatalmas zúzda a dal, egy nagyon jól eltalált riffel, amire nagyon
passzol a hörgés. Az az igazi koncertnóta, amit egy kicsit hiányoltam az előző
anyagokról. A szöveg egyébként a The New Age Dawns sorozatot folytatja, ami a
Consign lemezen kezdődött. Az ezt követő Unleashed lett a videoklipes dal.
Nagyon jó lett a klip is, de nem értem, hogy kapcsolódik a nótához, mindenesetre
egy nagyon jó Hatodik Érzék utánérzés lett. Maga a dal egyébként tipikus Epica,
bár azon ritka dalok egyike, ahol nincsenek hörgések. A tempóváltások, Simone
éteri hangja hatalmas hangulatot kölcsönöznek ebbe a dalba. Viszont a lemez
egyik csúcspontja még csak ez után jön, a Martyr Of The Free World képében.
Zúzda, gregorián kórus, egy hihetetlenül eltalált refrén, és egy gyönyörű
gitárszóló. Azt hiszem ezzel mindent elmondtam. Emögött elhalványul az amúgy
szintén zseniális Our Destiny, bár egy ilyen nóta után mindegy, mit játszanak,
az nem fog jónak tűnni. A Kingdom Of Heaven egy majdnem negyedórás progresszív
eposz, ami jó, de azért az előző lemez címadó dala ami ugyanilyen hosszú,
jobban sikerült. A Tides Of Times se akkora kaliberű lírai mint az előző anyag Safeguard
To Paradise címűje. Viszont a Semblance Of Liberty lett a lemez másik
csúcspontja ismét a nagyszerű refrénjével, és a váltott hörgés-női ének
eltaláltsága miatt. A White Waters-t pedig nyugodtan le lehetett volna hagyni,
vagy bónuszdalként rátenni valami válogatásra, vagy egy japán kiadásra. Egy
viszonylag semmitmondó dal, amit még az sem dob fel, hogy a Sonata Arcticás
Tony Kakko is énekel egyet. A címadó, és egyben a záró nóta viszont megint egy
hatalmas szerzemény, az a jóféle Epica őrlés, tele tempóváltásokkal, gyönyőrű
énekdallamokkal.
Azt kell mondjam, hogy sikerült felülmúlniuk az előző anyagot, még a tölteléknóták ellenére is, bár most akkora fejlődés nem volt érzékelhető, mint a Consign és a Divine között. De fejlődtek, és ez a lényeg. Csak ne váljanak önmaguk kliséjévé, mert akkor úgy járnak, mint a Rhapsody: nem tudnak megújulni, és unalomba fullad a dolog, annál meg azért többet érdemelnek. Rajongóknak kötelező.
