Megjelenés éve: 2011
Tagok: David Vincent (basszusgitár/ének), Trey Azagthoth (gitár, billentyűk), Thor Anders Myhren (gitár), Pete Sandoval (dobok), helyettesítőként Tim Yeung (dobok)
Nem fogok abba belemenni, hogy bemutassam a Morbid Angelt, elvégre aki nem ismeri, az nem is szereti a metal műfajt. Kihagyom tehát „death metal úttörői” és egyéb jelzőket és inkább a nyolc év várakozás után megjelent új lemezre koncentrálok, ami máris kellően megosztotta a rajongókat.
Nem értem, mi bajuk van az embereknek. A kissé balul sikerült Heretic óta eltelt majdnem egy évtized alatt bárki megváltozik. Szélesedik a látókör (nem csak a zenei, bármilyen), tapasztaltabb lesz, természetes, hogy ezeket a tapasztalatokat az életben is felhasználja. Nos, a Trey vezette banda pontosan ugyanígy járt el. Először is kezdjük ott, hogy komolyan vették azt a szót, hogy „alkotni”. Alkottak egy olyan lemezt, ami nekik egész biztosan tetszik (különben nem adták volna ki). Valóban, meglepő dolgokat hallunk, de egyvalamit azonnal le kell szögezni: a zenei extremitás megvan, csupán más szemszögből kell vizsgálni, sőt, nyitott elmével (és ez most nem a sznobizmus polkorrekt megfogalmazása). Az Omni Potent bármelyik korábbi albumukon szerepelhetne (hasonlóak voltak például a Domination korong Dreaming és Melting című szerzeményei). Egyetértek azzal, hogy a Too Extreme! elsőre furcsa. De mint tudjuk: nomen est omen. Sok ember gyomrának valóban túl extrém, de ugyanez elmondható a Destuctor vs. Earth/Attack-re is vagy a Radikult-ra, de vannak hagyományosabb tételek is, amelyekkel bátran össze lehet hasonlítani a „technos” darabokat, egyik sem brutálisabb a másiknál. Az egyetlen problémám, hogy kissé túl hosszú a lemez. Ez alatt a majdnem egy óra alatt tényleg kialakult bennem egy olyan érzés, hogy rombolnom kell, ami a végére már el is fárasztott.
Nem értem, nem értem. Ha állandóan ugyanazt a zenét adják ki, akkor az a baj. Ha váltanak, akkor az a baj. Döntsétek már el, mit akartok! Én nagyot csalódtam volna, ha mondjuk kiadnak egy Blessed Are The Sick 2-t. Persze, vannak bandák amelyeknek jól áll, hogy állandóan ugyanazt adják ki. A Morbid Angel nem az a társaság. Megkockáztatom, hogy ez az utóbbi évek egyik legjobb, ugyanakkor (ez tagadhatatlan) legmeghökkentőbb albuma. Nekem van egy olyan érzésem, hogy ez is úgy fog járni, mint a Mayhem Grand Declaration of War-ja: mindenki fújolt rá megjelenésekor, mára viszont már klasszikusként emlegetik. Engem meggyőzött.
