Eljött az az idő, amikor végre én is kijuthattam egy Epica koncertre, ráadásul mindjárt az első önálló hazai bulijukra. Hányszor is voltak már itt? Először a Sonata Arctica előtt, aztán Miskolcon az Operafesztiválon (életem végéig bánni fogom, hogy ezt kihagytam), utána Zánkán, és végül a Hegyalján. Nem nagyon hagytak minket pihenni. Úgyhogy azonnal rohantam jegyet venni, mikor megtudtam, hogy ismét jönnek.
A netről lassan meg lehetett tudni, hogy két másik bandát is hoznak magukkal, ahol szintén bájos énekesnők adják elő a dalokat. Először a ReVamp lépett színpadra. Mit lépett, robbant. A debüt lemez nyitónótájával köszöntek ránk, a Here’s My Hell-lel. De volt Sweet Curse, Million, Break, Kill Me With Silence, Fast Forward, Under My Skin, szóval jószerivel az egész lemez. Az egész banda nagyon lelkes volt, de a közönség is. A bulijuk végén Floor Jansen elővett egy kamerát, és egy nóta alatt folyamatosan rögzítette a közönséget és a bandát. Néha magyarul köszönte meg a lelkesedést (na nem kell egyből hosszú értekezésre gondolni, csak egy egyszerű „köszönöm” volt), bár az elején azért megkérdezte egy lánytól az első sorban, hogy ezt hogy is kell mondani. :) A végén egy kicsit még felidézte azokat az időket, amikor még az After Forever-ben énekelt, majd azzal az ígérettel búcsúzott, hogy biztosan visszajönnek, mert nagyon jól esett nekik ez a biztatás.
Némi átszerelés után megérkezett a Kells is. Az első reakció, amit a közönségtől látni lehetett, az a döbbenet volt. Virg meg is kérdezte egyszer, hogy alszunk, vagy mivan? Stílusuk egy kicsit a nu metalra hajazott, némi HC beütéssel, ami a másik két bandához képest kilógott a sorból, de bulijuk második felére már a közönség is kajálta őket rendesen. Virg egész végig pörgött-forgott, néha még a dobmikrofonokat is elsodorta, Pat megmászta a hangládákat, szóval nagyon pörögtek. Dalcímeket nem mondok, mert egyáltalán nem ismerem a munkásságukat, annyi biztos, hogy francia címek voltak. Bulijuk végén Virg egyszerűen belehanyatlott a közönségbe, majd mikor visszatették, egy közös zenekari fotó készült, háttérben a közönséggel.
Némileg hosszabb átszerelés után (és persze, mikorra már a nézők is kellően felhergelték magukat), felhangzott a introként a Samadhi, majd folytatták tovább a Resign To Surrender-rel. Itt még elég kása volt a hangzás, és igazából csak az ezt követő Sensorium végére tisztult ki teljesen. Természetesen jött egy „jó estét kívánok”, majd felkonferálták a Fools Of Damnation-t. Az egész bandán látszott, hogy mennyire jól érzik magukat, odafenn is ment a hülyéskedés, de a közönség is hálás volt. A Fools után az Unleashed/Martyr Of The Free World kettős következett, majd a karácsonyi dalként felkonferált Cry For The Moon. Ez után a banda levonult a színpadról, csak Coen Jansen billentyűs és Simone maradt fenn, ebből mindenki tudta, hogy a Tides Of Time következik. Persze a második felére már a többiek is visszatértek. Ezt követően megidézték a miskolci Operafesztivált egy dallal. Igen, a Star Wars birodalmi indulóját játszották el, külön poénként beletették Darth Vader légzését. Utána Mark megkérdezte, hogy ugye szeretnénk már valami súlyosabbat is, és mikor a közönség hangosan „yes”-t kiáltott, következett az Obsessive Devotion. A hivatalos szettet a Design Your Universe-szel zárták, majd elköszöntek. Egy idő múlva Coen visszajött, és közölte, hogy bocsi, de pisilni voltak, ennyi jár nekik is. Aztán kifejtette, hogy nagyon szeretik Magyarországot, és kötődnek ide több szállal is, majd magyarul megkérdezte, hogy „kell még?” Mi más is lehetett volna a közönség reakciója? Így hát megkaptuk még zárásként a Sancta Terra, Quietus, Consign To Oblivion hármast, majd végérvényesen elköszöntek.
Nagyon rövidnek éreztem én ezt a koncertet, mondjuk az is igaz, hogy napestig el tudnám hallgatni. Viszont végre láttam, hallottam őket élőben is, és ez jó volt. Őket ismerve egy-két éven belül visszatérnek, de akkor már valószínűleg egy újabb lemezzel. Csak egy kérésem lenne a jövőre nézve: egy kicsit többet játsszanak. :)
