Megjelenés éve: 2010
Tagok: Nils Patrik Johanson (ének), Erik Ravn (gitár), Martin Arendal (gitár), Andreas Lindahl (billentyűk), Teddy Möller (basszusgitár), Morten Gade Sørensen (dobok)
Kb másfél éve olvastam először arról, hogy ez a zseniális dán banda készíti a Shadow Cabinet folytatását. Hosszú várakozás után tavasszal piacra is került. Ezúttal szerencsére nem változott a tagság, ami azt jelenti, hogy az aranytorkú Nils Patrik Johanson fog a mennyekbe röpíteni.
Az előző anyag sötétebb világához képest egy kicsit vidámabbnak tűnnek a dalok, mintha az előző két album stílusát keverték volna össze. Ugyanúgy megvannak egyébként a hirtelen tempóváltások, ami szokás szerint azt eredményezi, hogy nem egy könnyű hallgatnivaló. Én balga, azt hittem, hogy a felvezetőként funkcionáló Away! a szokásos introk egyike lesz, de Johanson már itt leüvölti az ember haját. Az ezt követő The Desperate Poet elemi erejű power bombája pedig még a fejemet is letépi. Nem régóta hallgatom, de jelenleg a lemez csúcsaként tudom viszont értékelni a Tears-t és a záró opuszt, a Lost at Sea-t. Mindkét nótában elképesztő hangulatokat vonultatnak fel, és olyan meglepő ötleteket alkalmaznak, amiket még nem nagyon hallottam máshol. Nem nagyon mentek ezúttal öt perc alá, de a záró tétel az eddigi leghosszabb szerzeményük a majdnem 17 percével. A hangzás természetesen olyan, amilyennek lennie kell, minden tisztán hallható, ami ennél a millió darabból összállított korongnál rengeteget számít. A zenészek nagyon tudnak, halálpontosan, és olyan átéléssel játszanak, ami miatt élmény minden egyes másodperc, amit rászánunk a hallgatásra. Ha mindenáron hasonlítagni kellene, akkor a későbbi, komplex dalszerkezetekkel operáló Blind Guardian-hoz tudnám. Ami még közös pont, hogy mindkét banda fantasy szövegekkel dolgozik.
Nem szoktam pontozni, úgyhogy csak annyit mondok, megérte a várakozást, a Wuthering Heights ismét nem okozott csalódást. Mindenkinek vágta a lemezboltba, mert aki ezt kihagyja, az sosem fogja tudni elképzelni, hogy miről maradt le.
