Hiába, fanatikusa vagyok a csapatnak. Mondjuk kicsit aggódtam, mert az utóbbi időben olyan híresztelések kaptak lábra, hogy a West Balkán tragédia óta az itt dolgozó biztonságiak átestek a ló túloldalára. Meg kell mondanom, hogy semmi ilyet nem tapasztaltam, nagyon korrektül elmondták az előttem állónak, hogy mivel a 18. életévét nem töltötte még be, nem vehet cigit és alkoholt a pultnál, és ha mégis ilyenre vetemedik, akkor távoznia kell. Ráadásul a fiatalkorúak karszalagot is kaptak, tehát az ellenőrzés is megvolt.
Pontosan 19 órakor feltárultak a kapuk, és áramlott be a nagyérdemű, majd 8 óra magasságában a húrok közé csapott a Leechers. Szokatlan felállásuk (két csellóval nyomják, gitár nincs!) izgalmas zene ígéretét hordozta, és valóban zenileg nem nagyon találtam bennük kifogásolnivalót, néha beugrott az Apocalyptica, ami szerintem azért dicséret ennek a magyar csapatnak. Az első számuk alatt az énekes hölgy nem kapcsolta be a mikrofonját, ami kisebb derültséget okozott, de aztán mindenkinek arcára fagyott a mosoly. Ugyanis a hölgy borzasztó hamisan énekelt, főleg a magasabb hangtartományban. Tulajdonképpen a dobos vitte a hátán az egész bulit, kellően feszesen és precízenadta az alapokat a csellóknak és a szintinek. Tényleg jó lenne, amit művelnek, de az énekesnek sürgősen énektanárhoz kellene mennie, mert ez így katasztrófa. Mikor megemlítették, hogy május 7-én ők lesznek a Haggard előtt is, többeknek grimaszba rándult az arca körülöttem, és kezükbe temették az arcukat. Nekem sem volt őszinte a mosolyom.
Szerencsére azonban tudtam, hogy az Epica nem fog hibázni. Akárcsak októberben, most is a Samadhi/Resign to Surrender kettőssel nyitottak, és a Sensoriummal folytatták. Egy kedves barátommal a keverőpult környékén álltunk, de és bátran kijelenthetjük, hogy a hangzás nem volt az igazi. Coen Jansenből nem sokat lehetett hallani, Simone viszont egyszer-kétszer bántóan éles volt, bár ez utóbbit viszonylag hamar korrigálták. Kicsit változtattak a repertoáron ezúttal a The Obsessive Devotion is bekerült a műsorba, valamint három másik kedvencem, a Kingdom of Heaven, a The Phantom Agony (elképesztő volt, ahogy a nagy death metal zúzás alatt egyszercsak átváltottak diszkó ritmusra, és az egész banda úgy nyomta tovább) és a Blank Infinity. Simone elmondta a Consign előtt, hogy a szülei két hete voltak Magyarországon először, és most már kettővel több Magyarország-rajongó él Hollandiában. A ráadás előtt pedig Coen Jansen jött vissza, aki közölte, hogy nem játszanak többet, ne is ugráljunk. Majd mikor a közönségből valaki elkezdett ütemesen ordibálni (ha jól hallottam, akkor azt, hogy we want more), akkor közölte, hogy valaki ölje meg, mert kibaszott idegesítő. :) Ekkor bejött Simone, és elkezdték a Tides of Time-ot. Természetesen egyébként a műsorból nem maradhatott ki a The Imperial March sem, ezúttal is kiegészítve a 3. Star Wars epizód néhány ideillő zenei betétjével. A The Phantom Agony utolsó (gyönyörű) három perce alatt pedig elköszöntek és levonultak a színpadról.
Automatikusan össze kell, hogy hasonlítsam az októberi bulival. Először is tetszett, hogy változtattak a műsoron. Szintén nagyon jó volt a hangulat. Simone ruhája is nagyon jó volt, szerintem szándékosan hergeli a férfiközönséget a ruháival. :) Ami negatívum, az az előzenekar. Az októberi ReVamp-Kells kettős magasan fölöttük volt (még annak ellenére is, hogy a Kells egyáltalán nem az én zenei világom, nagyon tetszett). A végeredmény az, hogy ez is nagyon jó buli volt, de életem legjobb koncertjét, akkor is október 2-án láthattam.
