Megjelenés éve: 1997
Tagok: Till Lindemann (ének), Richard Kruspe (gitár), Paul Landers (gitár), Oliver Riedel (basszusgitár), Christian „Flake” Lorenz (billentyűk), Christoph „Doom” Schneider (dobok)
Rögtön a címadó dallal csapnak a húrok és a billentyűk közé, és egy rideg, menetelős, de nagyon zúzós nóta kerekedik ki belőle. Ezt követi az Engel című szerzemény, aminek a videoklipjét nem hiszem, hogy sok ember ki tudta kerülni annak idején. Tudod, a fütyülős szám. Igazából ennek köszönheti a zenekar a nagy áttörést, és én is ezzel szerettem meg őket. Egy tipikus középtempós döngölés, ami a közepén egy kicsit ellágyul, de csak azért, hogy az újból belépő gitárok még súlyosabbá tegyék. Itt egy kicsit hadd emlékezzem meg Till Lindemann hangjáról. A fickó egyszerre tud mogorva hangokat kiadni, és lágyan, nagyon szép dallamokat énekelni. Aki pedig ért németül, azoknak pedig a szöveg is egy kincsesbánya, ami szintén Lindemann mester nevéhez fűződik. Tele kétértelműséggel, szójátékkal, elég talán ha az ember megnézi a másik nagy sláger, a Du Hast szövegét. Az Engel után egyébként egy még durvább nóta a következik, a Tier képében, az a kezdés! Majd szétrobban az energiától. Ezek után nem is folytathatták a durvulást, egy kicsit könnyedebb dalt kapunk a Beistrafe Mich-et. Ezt követi a már említett másik nagy sláger (vagy ha így jobban tetszik: „schláger”) a Du Hast. A Bück Dich egy „kissé” provokatív szövegeivel, és a színpadi showjával válik emlékezetessé. Később csak a Live aus Berlin VHS változatán szerepel (nekem legalábbis így van meg), a DVD-re nem került fel. A Klavier egy halálos beteg zongorista utolsó gondolatait tárja a hallgató elé (legalábbis nekem ezt mondták, én nem beszélek németül).
