Megjelenés éve: 2011
Tagok: David Bower (ének), Kev Bower (gitár, billentyűk), Andy Sneap (gitárok), Tony Speakman (basszusgitár), Tim Bowler (dobok)
Úgy nézem, 1982 a metal zene nagy aranykorának egyik legragyogóbb éve lehetett. Az Iron Maiden kihozta a The Number of the Beast-et, ami meghozta nekik az igazi népszerűséget. Dániában megjelent egy, az akkori időkben rendkívül extrémnek számító banda, a Mercyful Fate bemutatkozó minialbuma. Angliában pedig a Venom kiadta a Black Metal című alapvetését. De a második vonalban is nagy volt a mozgolódás, többek között ekkor alakult a Hell zenekar is, akiknek kudarcokkal és szerencsétlenségekkel kellett megküzdeniük, hogy aztán 1987-ben megjelent lemez nélkül beadják a kulcsot. A koporsójukba az utolsó szöget egyébként a belga Mausoleum Records ütötte be, akikhez végre sikerült leszerződniük, majd a bemutatkozó lemez felvételei előtt két héttel csődbe ment.
Az első öt évükben nem kaptak szerződést, mivel a kiadók sokkolónak, durvának találták az zenéjüket, előadásaikat. Pedig ha tudták volna, hogy hová fajul… Majd elérkezett a 2008-as év, és innentől olyan, mint egy gyerekmese. Adva van egy tinédzser, Andy, aki gyakran jár le kedvenc bandája bulijaira, és az alapító gitárostól tanulja meg a gitározás alapjait. Később producer lesz belőle, mindenki megismeri a nevét (Andy Sneap), és munkásságát (még egy bejegyzés lenne felsorolni). Ebben az évben, tehát 2008-ban, gondol egyet, és felveszi a kapcsolatot kedvenc bandája megmaradt tagjaival, és közli velük, hogy szeretné újjáalakítani a kedvenc zenekarát. Ezen felül nem csak, hogy az eddig még meg nem jelent bemutatkozó lemez keverését, producelését is magára vállalja, de még csatlakozik is hozzájuk gitárosként. Dave Halliday-t azonban csaknem lehetetlen pótolni, ekkor azonban Andy-nek eszébe jut a régi harcostárs, Martin Walkyier, aki majdnem annyira hátborzongató hangokat képes magából kicsiholni, mint anno Halliday. Innen már akár sínen is lehetne a társaság, azonban a történetben még van egy csavar. Az egyik próbájukra leballagott Kev Bower testvére David, aki elkezdte dúdolni a dalokat. Kipróbálták a mikrofon előtt is, és csattant az álluk a földön, ugyanis ő még jobb is volt, mint Walkyier, így hát vele vették fel az első lemezüket.
Azt kell mondjam, ez egy igazi gyöngyszem. Már a nyitó Overture: „Themes From Deathsquad” című szerzemény is félelmetesen szép. Hol volt még akkor az olyan bombasztikus introkkal dolgozó Rhapsody? A majdnem másfél perces intro hallatán King Diamond is elismerően csettintene. Ez a párhuzam egyébként nem véletlen, a dalok hangulata nagyon sok párhuzamot mutat a Mercyful Fate-tel anélkül, hogy a másolás bűnébe esnének. A bevezetőt követő On Earth As It Is In Hell pedig már a szövegvilágot vetíti előre, és ez egy újabb párhuzam a dánokkal. Bizony, itt is dominálnak az okkult szövegek, amelyek miatt szerettem meg anno a Mercyful Fate-et is. Ha viszont nem a Sátánról és a kárhozatról énekelnek, akkor olyan kedves témák bukkannak fel, mint az 1666-os londoni tűzvész vagy Shakespeare Machbetje (aminek introjában maga Dave Halliday személyesíti meg a három boszorkányt, ezt a felvételt Andy mentette meg valami régi szalagról). Nehéz kiemelnem dalokat, hiszen mind hibátlan, de három talán megérdemelné, hogy egy kicsit többet is mondjak róla. Az egyik a Blasphemy And The Master, ami hangulatilag számomra a Mercyful Fate Don’t Break the Oath albumának hangulatát hozza vissza. A Devil’s Deadly Weapon pedig komor, epikus tíz perc fölötti sötétség. A doom bandáknak, de igazából még a szimfonikus metalban utazó társaságoknak sírva, térden állva kellene könyörögniük a receptért. És ha valaki még nem érezné a Sötétség Urának jelenlétét, akkor az albumot záró No Martyr’s Cage egészen biztosan agyon fogja nyomni az elméjét. Ennyire súlyos nótát én már régen hallottam. Mindehhez hozzájön David Bower eszelős hangja, és teljes az összkép. A legjobban talán úgy lehet elmagyarázni, hogy képzeljétek magatok elé azt a pillanatot, amikor King Diamond megőrül. Na, azt szorozzátok meg öttel. Tényleg nincs rá jobb szó, mint hogy félelmetes. Összességében egy dolog van, amit negatívumként tudok megemlíteni, de ez is olyan apróság, hogy a többi részlet mellett teljesen lényegtelen. Ez pedig a borító. Főleg azért nem akarok kötözködni ezzel, mert (akárcsak a zene) ez is 25 éve készült.
Ez a banda egyszerre modern és old school. Nem tudom, lesz-e folytatás, de ha lesz, remélem, nem fogják a legendát tönkretenni. Ha a banda úgy dönt, hogy nem akasztja szögre a hangszereket, akkor remélhetőleg ők is tisztában vannak azzal, hogy bár Halliday-t nem lehet pótolni, a szellemiségéhez mindenképp hűnek kell maradni. Mert akkor még az sincs kizárva, hogy ez lesz az egyik legrosszabb lemezük. Óriási közhely, de kötelező darab. Nálam az év lemeze, az tuti.
Ja, és a végére még két érdekesség, ezek nélkül ugyanis nem lehet teljes az összkép: az egyik, hogy a lemez játékideje 66 perc 6 másodperc, a másik, hogy az album 2011 május 13-án jelent meg, ami pénteki nap volt.
