Whitefül

Megjelenés éve: 1990

Tagok: Rob Halford (ének), K. K. Downing (gitár), Glen Tipton (gitár), Ian Hill (basszusgitár), Scott Travis (dobok)

Ha van zenekar és van lemez, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül, az a Judas Priest hatalmas alapműve, a Painkiller. Magát a zenekart nem fogom bemutatni, akinek ismeretlenül cseng egy olyan banda neve, aki több, mára már klasszikussá vált albumot szabadított a világra, az ássa el magát nagyon sürgősen.

Ez az a korong, amire azt lehet mondani hogy HEAVY METAL. Igen, így csupa nagy betűvel. Itt minden hibátlan: a külső, a nóták, az image. Lehetetlen belekötni bármibe is. A nyitó (és egyben címadó) Painkiller már egyből ledarál minket a legendássá vált dobszólós kezdésével, pedig ezután jön még csak a java. Folyamatosan mennydörög a kétlábdob, Ian Hill úgy hozza a betonbiztos alapokat, ahogy az illik. És természetesen szót kell ejteni az egyik legnagyobb gitárduóról, a Downing-Tipton párosról. Egyszerűen vérükben van ez a muzsika, amit olyan összhanggal adnak elő, amilyet világ nem látott. Rob Halford magas hangja pedig védjegye ennek az anyagnak. Óriási hangulat uralkodik minden dalban, hihetetlen energiabomba. A Metal Meltdown-nál folyamatosan egy hatalmas kohót látok magam előtt, amiben fortyog az olvadt acél, a Between The Hammer And The Anvil pedig egy kovácsműhelyt juttat eszembe, ahol a hatalmas termetű kovács iszonyú erővel formálja a vasat. Az eredeti kiadványt a One Shot At Glory zárja, egy hatalmas metal himnusz, az a fajta, aminek a végén az ember automatikusan újrajátssza a tíz dalt. Nekem a remaszterizált változat van meg, amin szerepel két bónusz nóta is, a Living Bad Dreams és a Leather Rebel koncertváltozata. Az előbbi nem rossz dal, de a lemez többi nótájának a színvonalát nem üti meg, nem is baj, hogy annak idején lehagyták róla. A koncertnóta pedig tipikus Judas, de szerintem találtak volna jobb felvételt is ennél. Rob hangja olyan itt, mintha torokgyulladással küszködne. Nem tetszik, na!

A megjelenés után bombaként robbant a hír, hogy Rob otthagyta a Priestet. Mindenki el is temette őket, de aztán hét évvel később kijött az eddigi legvadabb anyaguk, a Jugulator, ami a bandához képest egy kicsit túl modernre sikerült. Aztán pár éve visszatért Halford bátyó, és minden rendben… lehetne, de én csak nem nyugszom. Tessék rákeresni YouTube-on a Painkiller című dalra, és nézzük meg, hogy énekli el Rob a visszatérése után, és hogyan tette ezt Tim „Ripper” Owens. Ez tipikus példája annak, hogy ezúttal nem annyira volt jó a visszarendeződés. De egy a lényeg, a Painkiller album alapmű, hallgatása kötelező.