Whitefül

Megjelenés éve: 2009

Tagok: James LaBrie (ének), John Petrucci (gitár), Jordan Rudess (billentyűk), John Myung (basszusgitár), Mike Portnoy (dobok)

Nakéremszépen! Ezt így kellett volna csinálni már 2007-ben is. Akkor egy újságban nagyon felmagasztaltam a Systemathic Chaos lemezt, ami mai füllel bizony már korántsem csapja homlokon az embert. Az odáig rendben van, hogy virga meg háromezer téma tételenként, de akkor valahogy elfelejtettek igazi dalokat írni (na jó, a Dark Eternal Night azért még mindig ott van). Ezt most bőségesen pótolták.

Először is kezdjük azzal, hogy teljesen elment az eszük. Azt még elnézem nekik, hogy mindössze hat dalt pakoltak fel a lemezre, de mindezt 75 perc hosszban, ami miatt nagy a valószínűsége, hogy rádióban ezeket a büdös életben nem fogjuk hallani. De még rock adókon sem! Még a feldolgozás lemez is rendben van, mert szép dolog azok előtt tisztelegni, akik hatással voltak rájuk (a Maiden To Tame A Land című daláért külön jó pont). De hogy a hat új nótának az intrumentális változatát mi a búbánatnak kellett még hozzácsapniuk egy harmadik CD-n? E nélkül is tudjuk, hogy jó zenészek, nem kell ezt még a fülembe erőltetni. Bár semmit nem változtattak az eredetihez képest, azért nekem szöveggel sokkal jobban tetszenek a dalok, így meg egybefolynak. De a lényeg a hat új szerzemény. Ugyebár a csúcspontjuk a Scenes lemez volt, azóta viszont ezt nem sikerült überelniük. Voltak elborultabb lemezeik (Six Degrees), voltak erőteljes Metallica-hatású cuccaik (Train, Systemathic Chaos), és bizony volt lapos kiadványuk is (Octavarium). Kicsit emiatt szkeptikus is voltam, mikor olvastam Portnoy nyilatkozatát, miszerint az új dalcsokor ötvözni fogja a Scenes és a Change Of Seasons világát a későbbi anyagaik karcosabb stílusával. Aztán mikor hallgattam, rájöttem, hogy ezúttal nem túlzott az öreg. Már a nyitó A Nightmare To Remembernél tudtam, hogy ezúttal nem hibáztak. Most sikerült DALOKAT írniuk. Az utóbbi idők sötétebb hangulatát idézik meg nyitásként a közepén egy olyan résszel, amiről a Halott Menyasszony című Tim Burton film jut eszembe. Egy kicsit tempósabb (és direktebb) az A Rite Of Passage, erre készült egy videoklip. Érdekes, hogy szerintem sikerült megtalálniuk az egyensúlyt a riffhalmozás és az élvezhető dalok között. Ezt úgy értem, hogy most is tele vannak változatosabbnál változatosabb témákkal a szerzemények, de ezúttal nem veszíti el az ember a fonalat. A Wither pedig a lemez balladája… és egyben a leghalványabb nóta. Egyszerűen annyira lapos, mint a CD. Az A Shattered Fortressnél pedig egy kicsit elcsodálkoztam, ugyanis ezúttal sikerült maguktól lopniuk. Vagyishogy tulajdonképpen felidézték a Six Degrees lemez nyitódalát, a Glass Prisont. Viszont ezt annyira jól sikerült megcsinálniuk, hogy néha annak a szövegét kezdtem ráénekelni, emiatt egy kicsit bele is zavarodtam. A The Best Of Time egy Ministry Of Lost Soul-os komor hatalmas tétel, szépen lassan maga alá gyűr. Ugyanakkor a közel húszperces záró The Count Of Tuscany egy vidámabb kezdésű, ám a közepére lelassuló nóta, ráadásul az a fajta, ami után újra és újra meg akarod pörgetni a lejátszóban a CD-t. A hangzásra sincs panaszom, senki sincs elnyomva, senki nincs túlhangosítva, és (hihetetlen, de) a doboknak is végre teljesen természetes hangzásuk van.

Összességében elmondhatom, hogy ha az Octavarium lemez helyett ezzel jelentkeztek volna azonnal, akkor nem kaptak volna szemöldökráncolást sok rajongótól. Erre a lemezre nem fogom még két év múlva sem azt mondani, hogy most már másképp gondolom. Megvenni!!!