Whitefül

Don’t Break The Oath

1984 májusában a Mercyful Fate visszatért az Easy Sound stúdióba Henrik Lund producerrel, hogy felvegyék második lemezüket. Henrik ezúttal is azt kérte a zenekartól, hogy várakozzanak a stúdión kívül, míg elkészül, de ezúttal ezt elutasították, és benn maradtak, nem érdekelte őket, hogy Henrik örül-e ennek vagy sem. Mindenkit mozgósítottak, akit csak lehetett, mert rengeteg munka volt, ahol be kellett állítani a visszahangokat, és egyéb trükköket. Sok munka volt az énekkel is, mivel abban az időben nem volt automata keverőpult, mindent manuálisan kellett megcsinálni, ami miatt sokkal nehezebb volt az egész keverés.

1984 augusztus 10-én végre megjelent a Don’t Break The Oath album, ami szintén klasszikussá vált. A visszajelzések nagyon jók voltak, a kritikák egybehangzóan mondták, hogy ismét felülmúlták önmagukat. Nem sokkal ezután megjelent az Egyesült Államokban a Combat Records jóvoltából, ahol ez lett az első underground metal lemez, ami bejutott a Billboard magazin listájára a Bubbling Underre, mégpedig a 202. helyre.

Számos dal megjelent már korábban is a banda demóin különböző címek alatt, különböző szövegekkel, és változatokban. Néhányat a Melissa album előtt írtak, mint például a Come To The Sabbath. Ez, akárcsak a The Oath már akkor készen volt, mikor elkészültek a Melissa lemezzel, de inkább a következő albumra szánták őket. Néha komoly viták mentek a tagok között, hogy kinek a dalai kerüljenek fel az albumra, mivel természetesen mindenki a saját nótáját szerette volna ott látni. Egy másik dal már hosszú ideje íródott, és erre a lemezre lett kész, ez pedig az A Dangerous Meeting, melynek az eredeti címe Walking Back To Hell volt, majd később átnevezték Death Kiss-re.

Szövegileg a Nightmare című dal meglehetősen zavarbaejtő, ugyanis King egy évekkel azelőtti álmáról szól. Meglehetősen nyomasztó: azt álmodta, hogy látott egy nagy fekete könyvet, a háttérben egy különös nőt, aki hirtelen életre kelt, ahogy King nézte. Megpróbálta segítségül hívni az öccsét, akivel egy szobában aludt, de nem jött ki hang a torkán. A rejtélyes nő intett neki, hogy kövesse, ő pedig úgy érezte, hogy muszáj ezt megtennie. Aztán egy gyülekezet közepén találta magát, tizenhárom csuklyás alakkal akik mind rámutattak, és azt mondták: „Kölcsönkapott időben élsz”. King izzadtan ébredt, és nagyon durva rémálomnak találta. Egyesek szerint a Gypsy című dal, ami szintén a Don’t Break The Oath-on szerepel, valószínűleg önéletrajzi ihletésű szöveg.

Nem sokkal az album kiadása után kirúgták a menedzserüket, John Kibble-t, miután rájöttek, hogy felvette a koncertjeiket, és eladta úgy, mintha ezek valódi albumok lennének. Ezek olyan színben mutatták be a zenekart, mintha nem lenne a felvételekhez elég tehetségük. A hatóságok, miután ezt felfedezték nagyjából 5-10 ezer példányt semmisítettek meg. A korai kalózfelvételek nagy része minden bizonnyal az ő kezéből kerültek ki. Innentől a banda saját magát menedzselte egy régi barátjuk, Olé Bang segítségével, aki a korai kezdetektől fogva mellettük volt. Olé első találkozása akkor történt Hank-kel Koppenhágában, mikor Hamburgból tért haza egy Judas Priest koncertről. Olé fotókat készíteni ment a bulira, Hank pedig, aki a Brats-ben játszott akkoriban, látta őt kamerával, és mindenféle felszereléssel, meghívta őt a próbaterembe, hogy készítsen néhány képet a bandáról. Felvették a kapcsolatot, és innentől Olé a bandának dolgozott.

A következő októberben valami amerikai promoternek végre sikerült őket meggyőzni, hogy menjenek át Amerikába turnézni, mivel ott is egyre nagyobb sikereket értek el. A kezdeti terv az volt, hogy három hét alatt adnak 15 koncertet, de a jegyeladások annyira felülmúlták a várakozásokat, hogy kibővült újabb 19 dátummal. A Mercyful Fate volt a főbanda ezen a klubturnén, majd a Motörhead előzenekaraként szerepeltek különféle színházakban. Október 18-án mentek az Egyesült Államokba, az első bulijuk két nappal később volt az oregoni Portland-ben, október 26-án pedig San Franciscoban léptek fel. Azon az éjszakán, mikor a bandának fel kellett volna lépnie, Hank a szállodai szobájában aludt. A turnémenedzser felhívta, Hank elég rossz hangulatban volt, és fáradt. Felvette a színpadi ruháját és elindult lefelé az utcán. A hely, ahol játszottak, új volt, és mikor odaért, nem találta a művészbejárót. Nagy kavarás volt, de végülis minden jól sült el, ráadásul ugyanazon az estén a barátaik a Metallicából csatlakoztak hozzájuk a színpadon egy kis jammelésre. A turné végül december 16-án ért véget a rhode island-i Providence-ben. A norfolki és pittsburgi dátumokat törölte a menedzser különféle vallási csoportok nyomására, mivel szerintük a bandának nagyon rossz híre van. Ráadásul a legnagyobb amerikai újságok címlapjára is kerültek a borító miatt, mint például az USA Today és a The Globe, a szalagcímek pedig ezt harsogták: „Sátánista rockerek fenyegetik gyermekeinket.” Az amerikai turné teljes sikerrel zárult, de a bandán belüli súrlódások megnőttek. A szakadék Hank és a többiek között egyre nőtt, ezt bizonyítja az a híressé vált beszámoló, mikor Hank rózsaszín melegítőben lépett színpadra, miközben a többiek fekete bőrben és szegecselve, úgy viselkedett, mintha nem tudta volna, milyen zenekarban játszik. Mindenesetre a banda hazatért a jól megérdemelt karácsonyi szünetre, de nem sokkal ez után volt egy német turnéjuk ami a German Christmas Metal Meeting névre hallgatott, és december 26-tól 30-ig tartott. A fellépők között szerepelt még a Motörhead, a Helix, a Girlschool és a Talon.

1985 elején a zenekar elkezdett készülődni a következő lemezre. Február végén Hank elment Kinghez, hogy lejátszon neki egy szalagot, amin a készülő riffjei és egyéb dalötletei voltak. King is elkészült öt nótával, aminek zenei irányvonala folytatta az előző anyagokon megkezdett irányt. Hank ötletei viszont teljesen más irányba mutattak, sokkal könnyedebb, néhol egyenesen funkysabb lett. Mindig is a csapat mókamestere volt, és King azt hitte, hogy ez is csak egy poén, egészen addig, míg rá nem jött, hogy Hank ezt teljesen komolyan gondolja. Ő ugyanis ebben az időben rengeteg funkot hallgatott, és ezt akarta rájuk erőltetni. Ez viszont Kinget és Michaelt teljesen sokkolta, valamint az is nyilvánvaló volt, hogy a két stílus vegyítése nem működött volna egy Mercyful Fate lemezen. Mivel egyikük sem volt hajlandó kompromisszumot kötni, emiatt King meghozta az egyetlen logikus döntést: elhagyja a Mercyful Fate-et, és saját bandát alapít. Mindazonáltal a banda többi tagja előtt a következő hónapban is titokban tartotta a döntését, egészen addig, míg teljesen ki nem alakultak a saját végleges tervei. Időközben Michael és Timi együtt lógtak egy Mikkey Dee nevű dobossal, aki a Geisha nevű zenekarban játszott. King azt hallotta, hogy nagyon jó zenész, ezért elment Mikkey-hez és elmondta neki, hogy a Mercyful Fate hamarosan feloszlik, és új bandát akar indítani. Megkérdezte tőle, hogy beszállna-e. Mikkey ezt egy érdekes kihívásnak találta, és elfogadta az ajánlatot. Ezen kívül beszélt még egy haverjával, Pete Blakk-kel, akit ebben az időben még nem érdekelt a dolog. 1985 április 11-én a Mercyful Fate egy koncertet adott a koppenhágai The Saga Theaterben, ami az utolsónak bizonyult. A buli utáni napon King felhívta a többieket, és közölte velük, hogy elhagyja a bandát. Másnap hivatalossá vált, a Mercyful Fate nincs többé. Ekkoriban kellett volna egy néhány napos németországi turnéra menniük, de a feloszlás miatt ez természetesen elmaradt.

A feloszlás ellenére a banda dalai még sokáig vita tárgyát képezték. 1985 nyarán egy amerikai szenátorfeleségek által alapított szervezet, a P.M.R.C. (The Parents Music Resource Center) publikálta a hírhedt Filthy Fifteen List-jét. Az ezen a listán szereplő dalok a P.M.R.C. szerint a legkárosabbak a fiatalokra. Olyan nevek szerepeltek rajta, mint a Black Sabbath, a Judas Priest, a W.A.S.P., és természetesen a Mercyful Fate is, köszönhetően az Into The Coven című dalnak. A szervezet, politikai kapcsolatainak köszönhetően elérte, hogy a Szenátus meghallgassa őket. Innen indult az a kezdeményezés, ami a mostani amerikai szabályozáshoz vezetett, ami miatt figyelmeztető matricákat ragasztanak olyan albumokra, amiről egyesek úgy vélekednek, hogy durva.

Most, hogy a banda nem létezett többé, Hank alapított egy új zenekart Fate néven, Bob Lance dobossal együtt. Őt már a korai időkben felkérték, hogy jöjjön a Mercyful Fate-be, de akkoriban egy progresszív bandában játszott, ahol jól érezte magát, ezért Kim Ruzz-t választották. Egyideig úgy volt, hogy a másik gitáros Michael Denner lesz, de végül nem így történt. Kinggel együtt alapítottak egy új zenekart, aminek egyszerűen King Diamond lett a neve. Logikusnak tűnt, hogy róla nevezzék el a bandát, mivel a Mercyful Fate rajongók így is vele azonosították a bandát. Ebben az új csapatban nem egyedül King hozta a régi stílust, két tag is jött vele: Michael Denner gitáros és Timi Hansen bőgős. A megmaradt tag, Kim Ruzz, úgy döntött kilép a zenei életből, és King nem is kérdezte meg, hogy akar-e csatlakozni hozzájuk. Michaellel amúgy sem jöttek ki jól, ami egyszer verekedéssé is fajult. Sőt, egyszer még King is verekedett vele, a lakása előtt. Kim néhány évet az Egyesült Államokban élt, postásként dolgozott, de utána hazaköltözött Dániába. Azóta is dobol de a zeneipartól tartja a távolságot. Kingnek még két új ember kellett, hogy teljes legyen a felállás, egy másodgitáros és egy dobos. Aztán, ahogy előre el volt tervezve, Mikkey Dee belépett hozzájuk, és hozta magával a Geisha gitárosát, Floyd Constantine-t.