Whitefül

Into The Unknown

Abban az évben két lemez is megjelent. Az eredeti tervek szerint ugyanabban az időben, de a kiadó végül úgy döntött, hogy egy hónapos különbséggel dobja piacra, mivel szerintük így jobban fogyna mindkettő. Az első kiadvány a Mercyful Fate Into The Unknown lemeze lett 1996 augusztus 20-án. Sokkal progresszívebb lett, mint bármelyik korábbi anyaguk. A japán verzió bónuszdalként tartalmazza a The Ripper című feldolgozást. A lemezt egyszerre vették fel, „élőben”, kivéve az éneket. A felvételek ideje alatt írtak egy új dalt, ami azonban végül nem került fel. A The Storm című dal Hank bevallása szerint nagyon Judas Priest-es lett.

Az első dal nem is igazán dal a szó hagyományos értelmében, inkább egyfajta intro, amit a koncerteken is szerettek volna felhasználni, lecserélendő a The Oath intro részét. Ez volt a Lucifer alapötlete. A másik érdekesség, hogy a két évvel azelőtt megjelent The Mad Arab című dalnak megírta a folytatását Kutulu (The Mad Arab Part Two) címmel. Ezt már a Time album felvételének idején eldöntötték mivel King nem tudta egy dalba belesűríteni a történetet. Szintén kihívás volt a dal közepén található arab hangulatú rész. Itt a gitáron egy különleges effekt van, amit Hank egy 70-es évekbeli pedállal ért el, aztán néhány részen torzított basszust használtak, végül jött a tamburin. Ez meglehetősen egyszerű volt, a két gitár különböző dolgokat játszott, erre jött a basszus és a tamburin, és King is hozzátette a magáét. Ezek után pedig egy gyors rész zárta le a dalt.

Egy videoklip is készült a következő nyáron az Uninvited Guest című nótára. Ezt egy ősi Dániai templomban vették fel, ami 1153-ban épült, és még a gondnok is feltűnik a klipben. Ahhoz, hogy tudjanak ott forgatni, meg kellett vesztegetniük két alkalmazottat, az épületgondnokot és a karbantartót, mindössze két üveg konyakra volt szükség. A banda menedzsere, Olé Bang és a klip producere foglalták le a templomot, a karbantartó nem is találkozott Kinggel és a zenekarral egészen a forgatás napjáig. Mikor aztán King megérkezett arcfestéssel, eltakarta az arcát, és szólt a gondnoknak, hogy ne ijedjen meg. Emlékezett a férfi reakciójára, kis híján infarktust kapott.

Nem sokkal ez után a turné alatt Michael Denner kilépett a zenekarból, mivel megszületett a második fia. Kérte a bandát, hogy erre az időre vigyék magukkal Mike Wead-et. Úgy gondolta, hogy Mike nem egyszerűen jó zenész, de még a stílusa is hasonlít az övére, ezért a banda úgy döntött, hogy ideiglenesen alkalmazzák Mike-ot a hátralévő bulikra. Érdekesség: Mike és Snowy Shaw együtt játszottak két évvel azelőtt a Memento Mori-ban.

The Graveyard

Ezek után kijött az új King Diamond lemez, a The Graveyard, szeptember 20-án, amin előző év márciusától májusáig dolgoztak. Bemutatkozásképpen King drasztikusan megváltoztatta az arcfestését, mivel az előző, a Conspiracy óta használtat, túl sok időbe telt mindig elkészíteni. Ez az új azonban csak a szeme és a szája körül volt fekete, emlékeztetett a legelső Mercyful Fate-es festésre, de ezen nem volt fordított kereszt, és kevesebb fekete volt az ajkain.

Minden King Diamond sztori mély gondolatokat tartalmaz az emberi természettel kapcsolatban, de ez alkalommal olyan témát érintett, ami tabu: a molesztálást. Ez a téma annyira mélyen érintette Kinget, hogy nem csak hogy néhányszor abba akarta hagyni a történetet, de néha úgy is viselkedett a lemezen, mintha megőrült volna. Jó példa erre az I Am című dal vége, ahol Kingnek eredetileg csak háromszor kellett volna megismételni a Die! Szót, de annyira beleélte magát, hogy teljesen megőrült és elkezdte üvölteni, hogy „Die, Die, Die, Die…”, mint egy elmebeteg. Senki nem szólt egy szót sem, mindenkinek egyértelmű volt, hogy így lett a legjobb. Minden érzést kiadott magából, és nagyon kiborította. Teljesen kifordult önmagából, a végén pedig majdnem elhányta magát. Ekkor érezte, hogy teljesen kiürült. Amit az albumon lehet, hallani, azt mind elsőre játszották fel. Itt szerepel a Daddy című dal, amire a legkevesebb ideje jutott Kingnek: mindössze 20 perce volt megírni a szöveget.

1997-ben Michael Denner közölte a Mercyful Fate-tel, hogy nem tér vissza, úgyhogy Mike Wead állandó tag maradt. Michael szeretett volna több időt tölteni a családjával, ezen kívül volt egy lemezboltja, amit szeretett volna felfuttatni. Leginkább bakeliteket árult és Beat-Bop Records. Ebben az évben a két zenekar együtt turnézott úgy, hogy a Mercyful Fate volt a King Diamond előzenekara. Annak ellenére, hogy Ez valami olyan volt, amit King régóta szeretett volna, nagyon kemény volt számára, mivel minden este közel 3 órát kellett énekelnie. Mindkét banda 75 percet játszott és volt egy 45 perces szünet, amikor kicserélte az arcfestését és pihent egy keveset. Emellett nagyon kellett vigyázni a hangjára is. Közben Darrin Anthony dobos súlyos autóbalesetet szenvedett, ami arra késztette, hogy elhagyja a bandát. Olyan súlyosak voltak a sérülései, hogy soha többé nem fog tudni dobolni. Egy másik amerikai zenész jött a helyére, John Luke Hébert. King azt gondolta, hogy John jobb választás volt, mert bár Darrin nem volt rossz dobos, nem volt egy szinten a zenekarral. Ebben az évben nem jelent meg egyik csapattól sem semmilyen kiadvány, ezért az új anyagokba sokkal több munkát tudott fektetni.

A Roadrunner remaszterizált kiadványok

Mintha ez még nem lett volna elég, Kingnek dolgoznia kellett a korábbi albumok remaszterizált változatain, amit a Roadrunner a következő évben tervezett megjelentetni. Az egész néhány nappal az új King Diamond lemez felvételei előtt kezdődött. Éppen Andyval beszélgetett, mikor Monte Conner a Roadrunnertől felhívta, és beszélt nekik erről a tervről. King remek ötletnek tartotta, de az időzítésről azt gondolta, hogy nem a legszerencsésebb, mivel ekkoriban a csapat nagyon el volt foglalva az új anyaggal. Az első CD változatok még a hanghordozó korai idején készültek, és akkoriban majdnem 6 decibellel alacsonyabb volt a kimenet, mint amit 1997-ben ki tudtak hozni belőle. Újrakeverést nem igazán tudtak csinálni, inkább újramaszterizálást, ami sokat segített, mivel apró dolgokon tudtak változtatni. Ekkor minden előzmény nélkül a procedúra kellős közepén kaptak egy sokkal közelebbi határidőt. Sok dolog volt, amit nem tudtak megcsinálni, vagy amit jobban meg tudtak volna, de a rendelkezésre álló időt figyelembe véve King úgy vélte, hogy még így is jó lett a végeredmény, jobban szólnak, és jobban is néznek ki. Egyedül a Don’t Break The Oath végeredményével nem lett elégedett. Nagyon jó munkát végeztek, pláne ha azt nézzük, mennyi idejük volt rá. A banda nagyon beleásta magát a munkába, számos olyan bónusz dal szerepel a CD-ken, ami csak Kingnek volt szalagra véve, a Roadrunner soha nem hallotta.

King és Andy rengeteg felvétel hallgattak meg, aztán egyszer csak kezükbe kerültek az Abigail albumhoz próbafelvételek. Egyikük sem emlékezett rá, hogy ez mi lehet. Ezek a felvételek úgy készültek, hogy King felénekelt valamit, a banda játszott mellé, majd az egészet egy nyers keverésnek vetették alá. Ezután King hazavitte, és azt hallgatta, hogy kell-e valamit változtatni az éneken, vagy bármi máson a következő nap. Ezek tehát gyors keverések voltak, és észrevehetjük, hogy vannak olyan vokálok, amik soha nem is kerültek a végleges lemezre. Aztán ott volt az a két dal a „THEM” albumról, Kingnek volt egy próbahelyi felvétele az egész lemezről, a horror-darabokat kivéve, mivel azok csak a stúdióban készültek el. De a „THEM” összes dala megvolt neki ugyanígy. Ami a legjobb benne, hogy Andy volt az egyik gitáros és King a másik, mivel Pete még ekkoriban nem volt a banda tagja. Később, még mielőtt a stúdióba mentek volt Timi is kilépett, de a stúdióban maradt, hogy betanítsa Halnek a basszusfutamokat, és ezeken a demóverziókon még Timit lehet hallani és ugyanazt játssza, mint a lemezen Hal. A Conspiracy lemez is két bónusszal jött ki, az egyik a Cremation című dal koncertverziója volt, amit soha nem használtak fel, a másik pedig az At The Graves című dal eredeti keverésű változata volt halk gitárokkal és nagyon hangos énekkel, ami nagyon szemléletesen mutatja be, mennyire változhat egy dal atmoszférája, ha az egyes hangszerek és az ének különböző hangerővel szólalnak meg.

Ezek a szalagok mind King pincéjében voltak egy dobozban, ami tele van befejezetlen anyagokkal, riffekkel, szövegrészletekkel. Néha, mikor új albumot ír, meghallgatja ezeket a felvételeket, hogy segítsenek a komponálásban. Így történhetett, hogy például a The Spider’s Lullabye és a The Graveyard egyes riffjei 1987-1988 körül születtek, de addig nem lettek felhasználva.

A remaszterizált verziók végül 1997 novemberében jelentek meg, és mindegyik tartalmazott egy csomó új képet, valamint lábjegyzeteket a híres metal kritikustól és írótól, Don Kaye-től, aki olyan magazinoknak dolgozott, mint a Circus, a Hit Parader, a Guitar World, a Kerrang!, a Metal Edge, a Metal Maniacs, már a 80-as évek legelejétől. Az új verziók aranyszínű lemezeken jelentek meg először, ezek ritkábbak voltak, mint az ezüst színűek, melyeket később gyártottak. Három albumnak változott a borítója (Abigail, The Beginning, In Concert 1987 – Abigail). Ezen kívül hat lemezen szerepeltek bónusz nóták is: Don’t Break The Oath (Death Kiss [demo]), Fatal Portrait (No Presents For Christmas, The Lake), Abigail (Shrine, A Mansion In Darkness [rough mix], The Family Ghost [rough mix], The Possession [rough mix]), The Beginning (Black Funeral [1982-es verzió, ami a Metallic Storm válogatáson jelent meg]), „THEM” (Phone Call, The Invisible Guest [rehearsal], Bye Bye, Missy [rehearsal]) és a Conspiracy (At The Graves [alternate mix], Cremation [live show mix]). Csak a Melissa, a „The Eye” és az In Concert 1987 – Abigail lemezeken nem szerepelnek bónuszdalok. Ezen kívül, bár mindegyik anyag Roadrunner kiadvány, 3 lemez nem került feljavításra: The Dark Sides, Return Of The Vampire és az A Dangerous Meeting.