Whitefül

Megjelenés éve: 1998

Tagok: Fernando Ribeiro (ének), Ricardo Amorim (gitár), Mike Gaspar (dobok), Pedro Paixao (billentyűk), Sergio Crestana (basszusgitár)

Két évvel a zseniális Irreligious lemez után a luzitán farkasok újabb anyaggal jelentkeztek. Az 1996-os anyag soha nem látott magasságokba repítette a bandát, mindmáig a legjobb lemezüknek tartják, bár akkoriban meglepőnek is tartották, hogy a Wolfheart című anyaghoz képest veszített keménységéből, sokkal kifinomultabbak lettek a dalok, egyúttal azonban sokkal változatosabbak is. Aztán jött a Sin/Pecado, és a rajongók egy emberként dobtak hátast. Általában ezt, és az ez után megjelenő The Butterfly Effectet szokás a csapat legrosszabb lemezeiként aposztrofálni, hozzám mégis nagyon közel áll a cucc. A „Pillangó effektust” viszont tényleg nem bírtam én sem végighallgatni.

Egy eléggé jellegtelen intro után következik a tulajdonképpeni nyitódal, a HandMade God, ami eléggé hajaz a Depeche Mode amúgy nagyszerű, Personal Jesus című dalának mondanivalójára. Egyébként ha már Depeche Mode: ezen az anyagon annyira tettenérhető a brit popcsapat, hogy néha már zavaró. Fernando Ribeiro énekes néha egy az egyben Dave Gahant idézi. Viszont ebben a dalban egy akkora szólót lehet hallani, hogy az ember lerakja a haját. A következő dal a kislemezes 2econd Skin, ami nem is értem, hogy miért lett kimásolva maxira, annyira semmitmondó. Ezt a hagyományt követi az Abysmo is, több szót nem is igazán vesztegetnék erre. Az utána következő Flesh és Magdalene viszont nem csak, hogy összetartoznak, hanem két zseniális, igazi merengős hangulatú dark nóta. Jobbára a szinti kap szerepet, és a dobnak is elképesztően mű hangja van, mégis, akkora hangulat szorult bele, hogy méltán érdemelte ki nálam a „lemez egyik csúcspontja” megtisztelő címet. Innentől a színvonal is emelkedni kezd. A V.C. (The Vulture Culture) olyan, mintha az eddigi dalokból kiszedték volna a legjobb részeket, és ezeket egybegyúrva született meg, bár az előző két szösszenet zsenialitását nem éri el. És itt jön „a lemez második csúcspontja”, a EuroticA, olyan, mintha a Magdalene című dalt turbózták volna fel villanygitárokkal, hihetetlen húzós darabot faragva az amúgy sem gyenge nótából. A Mute pedig úgy ment el mellettem, mint a Nagykörúton a 4-6-os villamos: képtelen vagyok részletekre visszaemlékezni. Tulajdonképpen ez vonatkozna a Dekadance című szerzeményre is, ha nem pakoltak volna bele egy másik zseniális, és igen fülbemászó szólót, olyan „aztarohadtéletbe”-fajtát. Azt ezt követő Let The Children Cum To Me című dal pedig teljesen felesleges, a címe pedig egy nagyon szar vicc, a Moonspelltől szokatlan obszcén felhangokkal. Kár érte. A The Hanged Man felfogható a lemez balladájának, egy merengős, kissé depresszív dal, ahol viszont visszaköszön egy kicsit az Irreligious világa, legalábbis az énekdallamok tekintetében. A záró 13! című darab pedig (bár dalnak semmiképp nem fogható fel, hiszen csak egy effekt) nagyon jó lezárása a lemeznek, bár sokan a megjelenés idején fanyalogtak, hogy ilyen zajhalmazzal miért kell elvenni a játékidőt. Szerintem nincs ezzel semmi hiba, bár az is igaz, hogy ha nem Waldemar Sorychta lett volna a producer, ez a büdös életben nem kerül fel ide.

Tárgyilagos szemmel nézve eléggé hullámzó a banda teljesítménye ezen az anyagon, hallani lehet, hogy megviselte őket a régi basszer, Joao Pedro kiválása (aki egyébként a másik fő dalszerző volt), bár néhány iszonyat nagy témát azért itt is fel tudtak pakolni a korongra. Nagyon sok hallgatás kell neki, de ha az ember szán rá időt, akkor rájön, hogy egy nagyszerű dark albummal lett gazdagabb. Nekem ez a nagy kedvenc az Irreligious mellett, de másoknak is tudom ajánlani.