Megjelenés éve: 1984
Tagok: Bruce Dickinson (ének), Dave Murray (gitár), Adrian Smith (gitár), Steve Harris (basszusgitár), Nicko McBrain (dobok)
A zenekar aranykorának a közepén járunk. 1982-ben kiadták a The Number Of The Beast című alapvetést, majd a következő évben megfejelték egy olyan anyaggal, amit akkor a Kerrang! magazin az év albumának szavazott meg. A korong kiadását a szokásos világkörüli turné követte, melynek utolsó állomása Dortmund volt. Ezt a bulit nagyon sok tévéadás is közvetítette, de a Magyar Televízió kihagyta azt a jelenetet, amikor Eddie-t kivégezte a zenekar. Ha jól tudom, a tervek szerint nem is használták volna tovább a figurát.
A szokásos zenekari pihenő alatt Dave Murray Egyiptomba utazott, és bejárta az országot. Az ő élményei alapján Derek Riggs, a banda állandó grafikusa néhány újabb rajzzal állt elő, többek között egy olyannal, ahol Eddie feltámadt. Ez lett egyébként (kisebb változtatásokkal) a Powerslave album borítója is.
De egy albumhoz dalok is kellenek. Nos, ezeket ugyanúgy írták meg, mint az előző, Piece Of Mind anyagot: kibéreltek egy szállodát (az ötletet valószínűleg a Queentől vették át, náluk is működött), és két héttel később a komplett lemezanyaggal vonultak stúdióba.
Alapmű született. Az én szememben ez a lemez lesöpri mind a Numbert, mind a Piece Of Mind-ot. Tipikus nyitódal lett az Aces High, koncerten is jól beindítja a népet. Lendületes, egyszerű és nagyszerű. A következő dalt nem kell bemutatni senkinek, elvégre a Maiden egyik legnagyobbjáról beszélgetünk: 2 Minutes To Midnight. Rég adtak már ki instrumentális számot, a következővel pótolták is, ráadásul igen furcsa címet adtak neki: Losfer Words (Big 'Orra). A megfejtés pedig az, hogy kelet-londoni tájszólásban írták le. Rendes irodalmi angol szerint a cím így hangzik: Lost For Words (Big Horror). A banda egyébként nagyon szeret könyvekről vagy filmekről daloka írni, a Flash Of The Blade ennek egy jó példája, ugyanis Myamoto Musashiról szól. Hasonló adaptáció a Back In The Village, bár ez már inkább egy továbbfejlesztés. Na jó, elmondom érhetőbben. A Numbert lemezen hallható a The Prisoner című dal, ami egy filmsorozat alapján íródott. A sztori nagyjából annyi, hogy valami brit titkosügynök (nem, nem a 007-es) hazafelé menet elalszik és egy helyen ébred fel, amit úgy hívnak, hogy a Falu. Itt senkinek nincs neve, mindenkit egy-egy szám azonosít (Innentől már érthetőbb az "I'm not a number, I'm a free man" sor), de az ügynök mindenáron meg akar szökni innen. A Back In The Village pedig csak arról szól, hogy miután ez az ügynök kiszabadult onnan, visszatér és porig rombolja a Falut. Ezt követi a címadó nóta, a Powerslave. A hangulatot nagyon jól vissza tudták adni a színpadon is, meg lehet nézni a Live After Death DVD-n. Hiába, hogy az ezerszer elsütött galoppozós témára épül, de tudtak belevinni valamit, amitől az embernek libabőrös lesz a háta. És ezt a hangulatot még meg is tudták fejelni! a záró dal minden idők leghosszabb Maiden nótája, melyet természetesen a turnén is játszottak. Ez egy vers megzenésítése, melyhez még két idézetet is átvettek az eredeti műből. Félelmetes hangulata van ennek is, olyan a dal, mint a hullámverés: kitartó és végtelennek tűnő.
Bár a banda ez után is adott ki nagyszerű anyagokat, ez számomra pályájuk egyik koronája, melyet utolérni is csak egy album tudott (Seventh Son), túlszárnyalni egy sem. A 90-es évek nagy grunge hulláma aztán közvetett módon a Maident is megrázta, majd válságba taszította, ami Bruce Dickinson 1993-as kiválásában csúcsosodott ki. Bár 2000-ben újra a banda tagja lett, innentől a lemezeikre már egyszerűen csak annyit lehet mondani: Nagyon jó. Az aranykor már csak emlék.
