Megjelenés éve: 1989
Tagok: Tony Martin (ének), Tony Iommi (gitár), Lawrence Cottle (basszusgitár), Cozy Powell (dobok), Geoff Nichols (billentyűk)
1987-re már úgy látszott, a Black Sabbath kezd kilábalni a válságból, amibe 1981-ben, Ronnie James Dio és Vinnie Appice kiválásával süllyedt. Ekkor jelent meg ugyanis a The Eternal Idol című lemezük, ahol bemutatkozott egy addig meglehetősen ismeretlen énekes, Tony Martin. Tökéletes választás volt ő, hiszen a hangja Dio-t idézte, a szövegei pedig a régi jó Sabs recept szerint íródtak, újra előtérbe helyezve az okkult témákat, mely a legkorábbi anyagaikat jellemezte. Természetesen a lemez kiadását követően ismét ki lett rugdosva mindenki a bandából Martint kivéve. Nem sokkal ez után csatlakozott hozzájuk Cozy Powell, a néhai dobosisten, aki olyan zenekarokban fordult meg, mint például a Rainbow. A trió aztán stúdióba vonult, hogy rögzítse soron következő albumát, melynek a Headless Cross címet adták. Mivel a basszusgitáros posztra nem találtak állandó embert, egy stúdiózenészt alkalmaztak Lawrence Cottle személyében.
Már ez is sejteti, hogy nem éppen a pozitív oldaláról közelítenek a valláshoz, de a szövegekben is többször fordul elő a Sátán szó, mint a korábbi lemezeiken összesen. Az album egy rendkívül hangulatos introval veszi kezdetét, aminek a The Gates Of Hell címet adták, és ez már sejteti is, hogy mire lehet számítani az elkövetkező mintegy 40 percben. Ez rögtön a címadó dallal folytatódik, amely egyszerűségében is zseniális. Lassú dobogás, hangulatos billentyűs aláfestések és egy olyan Iommi szóló szerepel benne, amilyet a Heaven And Hell óta nem lehetett hallani. Az öszehasonlítás nem véletlen, ugyanis leginkább tényleg erre a dalra hasonlít. Ugyanezt el lehet mondani a többi nótára is, szinte mindegyik a Dio korszak egy gyöngyszemére hajaz. Az ezt követő Devil And Daughter már-már Neon Knights-os zakatolással dübörög, és folytatódik az egyik legmonumentálisabb szerzeménnyel, a When Death Calls-szal. Ezután egy kicsit gyengébb dal következik, bár szerintem csak azért nem tűnik annyira erősnek, mert a Sabbath egyik legnagyszerűbb nótája után mutatkozik be. A lemezt záró Nightwing érdemel még kiemelést, ami egy gyönyörű akusztikus felvezetésből csap át valami irgalmatlan súlyos, epikus dallá. Tony Martin a lelkét is kiadja a dalban, de ez tulajdonképpen mindegyik szerzeményre igaz. Hatalmas torka van és hihetetlenül jól bánik vele. Cozy Powell dobhangzása pedig számomra etalon. A lábdob úgy szól, mintha a mennydörgést hallanám, és még a pergőnek sincs fazékhangzása. Tony Iommi pedig Tony Iommi. Az ember, akinek a vérében van a metal. Egyedi játéka messziről felismerhető, csakúgy mint szigorú, már-már zord arckifejezése.
A Headless Cross után kiadtak egy másik lemezt is Tyr címmel, ahol ugyanez a három ember játszik, de találtak egy nagyszerű bőgőst, Neil Murray személyében. Azonban a Tyr után (talán a pénz reményében) újra összeállt az 1981-es felállás, és bár egy remek albumot hoztak össze, emberi ellentétek miatt mégsem tudtak együttmaradni. Ekkor Iommi visszahívta Martint, aki lenyelte a békát és újra a mikrofon mögé állt, bár a Tyr, vagy pláne a Headless Cross sikerét már nem sikerült megismételni. Mindenesetre elmondható, hogy ezzel az albummal ismét bearanyozódott a Black Sabbath név. Természetesen alapmű, hallgatása kötelező
