Whitefül

Black Rose

Visszatérve King Diamondra, 1978-ban elhagyta a Brainstormot, hogy csatlakozzon egy másik helyi bandához, a Black Rose-hoz, de ezúttal énekesként. Eredetileg gitárosként akart szerepelni egy másik bandában, de látott egy hirdetést ettől, akik énekest kerestek. Beszélt velük és azt mondta, hogy ő énekes és gitáros. Ez persze nem volt igaz, egyáltalán nem énekelt, de megkérdezte, hogy mi lenne, ha egyszerre csinálná mindkettőt. A válasz az volt, hogy a gitárosuk inkább egyedül szeret játszani, és nagyon jól csinálja. Kingnek nem volt mit csinálni ekkoriban, és mondta nekik, hogy tegyenek egy próbát. Kezdetben egy kicsit furcsa volt, mert inkább sikoltozott, mint énekelt, de rövid idő alatt egyre jobb lett, annak ellenére, hogy a hangja még mindig nem volt valami képzett. Ebben az időben feldolgozásokat játszottak olyan bandáktól, mint a Deep Purple és a Rainbow, de volt már néhány saját daluk is. Aztán történt valami, ami Kinget és a gitárost elindította egy saját úton: találtak három új srácot, egy bőgőst, egy dobost, és egy billentyűst. Most első alkalommal szerepelt szintis a csapatban, ami megváltoztatta a zenei irányukat, ami a saját nótákat illeti. Még mindig játszottak feldolgozásokat, de leginkább Deep Purple-t, ami saját bevallásuk szerint a legnagyobb rockbanda volt. Néhány szokatlan számot is játszottak, mint például a Living Wreck, Fools, és ehhez hasonlókat, de például a Smoke On The Watert és társait nem, csak a keményebb dalokat. Ahhoz, hogy előadják ezeket a számokat, Kingnek Ian Gillan-i magasságokba kellett emelnie a hangját. Még mindig leginkább sikoltozás volt, de a folyamatos gyakorlás következtében egyre tisztábban énekelte ki a magas hangtartományt. Egyik bulijuk után odament hozzá egy srác és azt mondta neki, hogy többet kellene a falsetto-t használnia, kifejezetten utalva a Road Ride című dalra. Először King nem igazán tudta, hogy mit jelent ez a szó, de elkezdte egyre többször használni azt a hangot, és egyre magasabb tartományokba kényszerítette magát. Teljesen autodidakta módon tanult, sosem akart énekleckéket venni, saját bevallása szerint nem volt szüksége rá, hogy állandóan mondják neki, hogy hogyan vegyen levegőt, ahelyett, hogy ő maga jönne rá. Így szerette a hangját, és ha máshogy kellett volna lélegeznie, akkor változtatni kellett volna a kedvenc hangon.

Ebben a zenekarban fejlődött ki King Diamondnak az a karaktere, amit ismerünk, mivel a Black Rose legnagyobb hatása Alice Cooper volt. Például a színpadon kényszerzubbonyt viselt, volt fenn két nővér, valamint egy tolószék. Az első dal után ledobta a kényszerzubbonyt, a tolószéket behajította a közönség közé, és így folytatta a műsort. Különböző showelemeket használt, például széthasított egy disznófejet mielőtt színpadra léptek volna és egy babába belegyömöszölte a belső részeket valamint a vért. Miután a buli elkezdődött, King sátánista rituálé szerint feláldozta a babát, bekente magát a vérrel, a beleket pedig kidobta a közönség közé. Munkahelyéről, a gyógyszerfejlesztő laborból lopott porokat és egyéb cuccokat, amelyből maga gyártotta bombákat készített. Valódi fáklyákat használt, amiket, ha a tartójába helyezett, felrobbantotta a bombákat. Nagyon veszélyes volt, de hihetetlenül látványos is egyben. Ebben az időben elég vitatott volt a megítélésük, például a legnagyobb dán rockmagazinban lehetett látni egy szalagcímet: „Black Rose: Erőszakos őrült zenészek?”. Ebben a cikkben egy fotó is volt, melyen King szerepelt arcfestéssel és egy emberi koponyával a kezében, amint a dobos épp leszúrja. Akkor is és most is az King filozófiája, hogy azok akik fizetnek érte, hogy lássák, nem csak a lemez tökéletes előadását akarják látni, nekik egy show kell és egy showman. Akkoriban Alice Cooper volt a legnagyobb ilyen figura, és King őt próbálta követni, éppen ezért a közönség számíthatott egy igen különleges audio- és vizuális élményre a koncerteken. Annak ellenére, amit egyesek tudni vélnek, a Mercyful Fate soha nem játszott Black Rose dalokat, és soha senki nem hallott Black Rose anyagot, mivel az egyetlen ilyen cucc King birtokában volt, egészen 2001 februárjáig, amikor megjelentették.

King, aki egyébként jól képzett diplomás gyógyszerész, még mindig egy dániai laboratóriumban dolgozott. Olyan gyógyszeren dolgozott, amelyik szabályozza a vese vérellátását. Naponta három patkányon kellett tesztelni a következőképpen: először meg kellett nyugtatni az állatokat. Aztán egy faasztalra kellett őket helyezni valami dologgal a foguk alatt, kis lábaikat szétfeszítve és lekötözve. Ezután meg kellett nyitni a nyakukat és egy kis légcsövet kellett behelyezni, nehogy megfulladjanak. Aztán meg kellett találnia a fő nyaki eret és el kellett különíteni, hogy el lehessen vágni. Ez elég könnyű munka volt, kis ollókkal és egyéb kis tárgyakkal. Meg kellett bizonyosodnia, hogy mindegyiknek van egy kis cső a nyaki érben, amin keresztül a gyógyszert tudja adagolni egy fecskendő segítségével. Amint ezzel megvolt, közel a lábához nyitnia kellett egy újabb nyílást, meg kellett találnia azt az eret, ami a veséhez vezet, és rá kellett helyezni egy kis mágnest, ami méri a vér áramlását a szervhez. Az egész cuccot rákapcsolta egy elektromos berendezésre. Akárhányszor befejezte ezt a műveletet, az eredményt egy szeizmográf kiírta. Amint az ezzel végzett, be kellett fecskendeznie egy adag levegőt a patkánynak, ami szívinfarktust okozott. Miután elpusztult, már nem érzett semmit de ez az egész elég durva volt. Egyszer asszisztált egy doktor mellett, aki ugyanezt csinálta egy kutyával. Bár annak ellenére, hogy King azt gondolta, ez egy nagyszerű meló, nem volt ideje egyszerre dolgozni és zenélni, úgyhogy válaszút elé került, ami egyáltalán nem volt könnyű számára. Végül kilépett a munkahelyéről, hogy jobban tudjon a zenélésre koncentrálni, de emiatt két évig munkanélküli segélyen élt.

Körülbelül 10 fellépés után, 1980 novemberében kilépett a Black Rose-ból. Az egész azzal kezdődött, hogy a szintis megjelent az egyik próbán, és bejelentette, hogy eladta a hangszerét, mivel a barátnőjével vettek egy lakást, és kellett a pénz, hogy fenn tudja tartani. Ekkor King kapott egy telefonhívást a Brats gitáros Hank De Wank-tól és a banda menedzserétől. Éppen új énekest kerestek, és mivel látták a Black Rose-t koncerten, megkörnyékezték Kinget. Ő egyébként a csapatot körülvevő személyzetnek sem volt ismeretlen, mivel sokat lógott egy lemezboltban, Koppenhága közepén. Ismerte az egyik srácot, Ken Anthonyt, aki boltot üzemeltette, és emellett dolgozott a Brats-nek is. Ő javasolta Kingnek, hogy találkozzon a srácokkal, és próbálják meg együtt. Így is történt.

Brats

Mikor belépett, a banda tagjai a kezdeti beszélgetéseken elgondolkodtak a csapat jövőbeli irányvonalán. Mivel a stílusuk félig metal, félig punk volt, King nem akart punkosan énekelni, inkább valami súlyosabbat akart. Ez egyébként az alapfeltétele is volt annak, hogy beszállt hozzájuk. Hank és a srácok legtöbbje egyetértett ezzel, úgyhogy elkezdtek együtt dolgozni és súlyos heavy metal dalokat írni. Túl sok dalukról nem készült demofelvétel, de néhányról igen. A legtöbb dalt emlékezetből játszották, mivel igen gyakran voltak próbáik, hetente akár háromszor-négyszer is. Ebben az időben történt az is, hogy Hank De Wank megváltoztatta nevét Hank Shermann-re. 1981 januárjában a banda meghívta a próbatermükbe a CBS képviselőjét és bemutatták neki azt az anyagot, amit a készülő második lemezhez írtak. Összesen 9 nótájuk volt, olyanok, mint a Death Kiss, a Combat Zone és a Love Criminals. Az új dalok egyáltalán nem olyanok voltak, amilyet a CBS elvárt tőlük. Megkérték Kinget és Hanket, hogy másnap menjenek be a kiadó irodájába. Ott nagy komolyan kijelentették nekik, hogy az új anyag túlságosan súlyos számukra, és ha ki akarnak adatni velük egy lemezt, akkor sokkal könnyedebb dalokat kell írniuk. King és Hank a banda nevében ezt azonnal visszautasították. Ráadásul a kiadó nevetségesen alacsony költségvetést javasolt a lemezkészítésre, úgyhogy ez az egész a zenekar és a kiadó kapcsolatának megszűnéséhez vezetett. Az ezt követő két hónapban a banda összepróbált néhány új számot és adtak két koncertet. Az egyiket Dániában, a másikat Svédországban, ami a banda legelső koncertje volt ezzel a felállással. Mivel nem voltak túl boldogok, hogy a CBS kidobta őket, 1981 márciusában Yenz és Monroe elhagyták a bandát. Ugyanennek a hónapnak a végén a három megmaradt tag felvett egy háromszámos demót a The Rocktape stúdióban Koppenhágában. Egy jóbarátjuk, Jan Musen segítette ki őket a doboknál, a basszusgitárt pedig felváltva kezelte Hank és Carsten. A következő három dalt rögzítették: Death Kiss, You Asked For It és a Running Away. A végeredmény minden eddiginél súlyosabb lett, ezért úgy döntöttek, hogy a bandának új névre van szüksége. Sokáig gondolkodtak a Back To Hell néven, de aztán a menedzserük barátnője javasolta nekik a Merciful Fate-et. A név megvolt már 1981 márciuában, de az írásmódját megváltoztatták mikor a gótikus betűkkel írt logó elkészült: Mercyful Fate.