Whitefül

In The Shadows

1993 februártól áprilisig a Mercyful Fate egy dallasi stúdióban dolgozott, hogy 9 év után új nagylemezt vegyen fel. A régi mágia még mindig működött a tagok között, úgy érezték magukat, mintha a Don’t Break The Oath lemezt csak néhány napja vették volna fel. Eredetileg Roberto Falcaot kérték volna fel a munkálatokra, de ő sajnos nem tudta Dániát elhagyni. Azt ajánlotta nekik, hogy maguk produceljék a lemezt, és csak egy hangmérnököt béreljenek fel, ez lett Tim Kimsey. A felvételek közben döntötték el, hogy újrajátszanak egy régi klasszikust is egy régi demóról, ezért bónusznótaként felkerült a Return Of The Vampire. Ebben a dalban vendégdobos szerepel, Lars Ulrich a Metallicából. Az egész onnan jött, hogy a stúdióban felhívta őket Lars, hogy meglátogathatná-e őket. A banda már korábban jelezte neki, hogy jó lenne egyet jammelni együtt. A Metallica épp akkor fejezte be a mexikói koncertkörútját, így Larsnak volt egy szabad hete. Elrepült Texasba a technikusával, és egész nap együtt muzsikáltak, leginkább régi Mercyful Fate dalokat, de néha egy kis bluest is. Másnap döntött úgy a zenekar, hogy fel kellene venni a Return Of The Vampire-t, sok technikai problémát kellett kiküszöbölni, de végül is sikerült megoldani. Ha nagyon figyelsz, hallhatod, hogy ez sokkal bénább, mint a többi. Ez azért van, mert öt-hat alkalommal kellett keverni, mire elégedettek lettek vele. Larsnak sosem tetszett a dobhangzás, ezért a srácok minden egyes új keverésről küldtek neki egy másolatot. Mivel a Metallica éppen világkörüli turnén volt, nem volt könnyű ezt megoldani, a Mercyful Fate küldött egyet Honoluluba, egyet Japánba, egyet Ausztráliába, stb. Az új albumra Michael kiválasztott egy dalt, amit a Zoser Mez számára írt, már a Vizier Of Wasteland megjelenése után. Felhasználta a dalt az In The Shadows lemezhez, mivel úgy gondolta, hogy ez jobban illene a Mercyful Fate világához. Ez a dal lett az A Gruesome Time.

A felvételek után Snowy átment a King Diamond zenekarból, mivel Morten a sérült térde miatt nem tudta vállalni a turnét. Mindenki egyetértett, hogy ő a legjobb választás a posztra. 1993 június 22-én aztán megjelent az In The Shadows album. Erről két dalra videoklipet is készítettek, az Egypt-re és a The Bell Witch-re. A második dal egy igaz történeten alapult, ahol egy lány megmérgezte az apját.

Bár a turné csak szeptember 8-án keződött New Yorkban, az első buli május 28-án volt a Metallica társaságában a koppenhágai Gentofte stadionban. Mindössze két koncert után Timi elhagyta a csapatot, mégpedig pontosan ugyanazzal az indokkal, mint hat évvel azelőtt a King Diamondot: több időt szeretne a családjával tölteni. Őt Sharlee D’Angelo helyettesítette, mivel még mindig nagyon jó barátságban volt Snowy Shaw-val. Befejezte velük a turnét, majd maradt állandó bőgősnek. Ez számára hatalmas megtiszteltetés volt, mivel már a 80-as évek elejétől fanatikusa volt Snowy-val együtt a zenekarnak. Megkérdezte Timit, hogyan játsszon, mire csak annyit válaszolt, hogy nyugodtan járja a saját útját. Bár mások szerint Timi egyszerűen nem emlékezett már.

1994-ben megjelent egy koncertfelvételeket is tartalmazó EP, melynek The Bell Witch lett a címe, és csak korlátozott példányszámban jött ki. Maga a kiadvány egy tévedés volt, az egész amiatt történt, mert megjelent a videoklip a címadó dalra. Rádiós célokra pedig még hozzácsapták az Is That You, Melissa? című nótát is, de úgy gondolták, hogy szimplán csak két stúdiófelvétel luxus lenne, ezért még hozzáadtak négy koncertfelvételt is, hogy csábítóbbá tegyék. Ezek a dalok 1993 október 8-án kerültek rögzítésre a los angeles-i Palace-ben, és 1994 márciusában keverték.

Time

Nem sokkal ez után, 1994 májusától augusztusig a banda bevonult a The Dallas Sound Lab stúdióba, hogy felvegye következő lemezét. Rögtön ezután szeptemberben és októberben a King Diamond zenekar dolgozott ugyanitt, hogy a következő nyáron megjelenő anyagát rögzítse. A Mercyful Fate újjáalakulása utáni második lemez, a Time 1994 október 25-én látott napvilágot. Ennél a banda egy kicsit kísérletezni akart, de nem minden működött úgy, ahogy eltervezték. Mindenesetre úgy érezték, hogy dalírás terén előreléptek, sokkal tisztábbnak találták. Szövegileg pedig sokkal több lett a kapcsolat a régi stílussal. Ez leginkább olyan daloknál látszik, mint az Angel Of Light, ami szoros kapcsolatban áll a The Oath című szerzeménnyel. A The Preacher című dal pedig egy Robert Tilton nevű texasi prédikátorról szól, akit jobban érdekel az, hogy minél több pénzt szedjen ki a hiszékeny emberekből, mint a vallás, aminek a nevében prédikál. A Time kiadásával egy időben döntötte el King, hogy változtat a színpadi megjelenésén, ettől kezdve viselt fekete zakót és cilindert, mintha egy 1800-as évekbeli temetési jelenetből lépett volna ki. Ekkor vásárolt egy kabátot és egy köpönyeget is egy ruházati boltban. Az elkövetkező években aztán védjegyévé vált. A lemez promotálására két videoklip is készült, egyik a Nightmare Be Thy Name című dalra, a másik a Witches’ Dance-re, melyben valódi boszorkányok szerepelnek.

A turné felénél elhagyta a bandát Snowy Shaw dobos, mivel a saját dolgaival szeretett volna foglalkozni. Ahelyett, hogy csak dobolt volna, több projektben is érdekelt volt. Ráadásul nem is nagyon lelkesedett a turnézásért. A helyére Bob Lance érkezett. Ő már korábban dolgozott együtt Hankkel a Fate nevű zenekarban. Nem sokkal a csatlakozása után visszatért az eredeti nevéhez: Bjarne T. Holm.

The Spider’s Lullabye

Bár a Mercyful Fate újjáalakult, King folytatni akarta a szólózenekarát is, mivel eléggé különbözőek voltak. Míg a Mercyful Fate inkább okkult banda volt, a King Diamond inkább a horrorsztorikra ment rá. Az utolsó stúdióalbum, a „The Eye” után a felállás így nézett ki: Andy LaRocque, Snowy Shaw, Sharlee D’Angelo és Mike Wead. Azonban az utóbbi három elhagyta a bandát, sohasem volt közös próbájuk. A három új tag mindegyike amerikai volt, és Dallasban éltek: Herb Simonsen gitáron, Chris Estes basszusgitáros és Darrin Anthony dobos. Mindannyian ugyanabból a bandából érkeztek, a Mindstormból. Bár a lemezt öt éve megírták, a The Spider’s Lullabye csak 1995 június 15-én jelent meg, mivel előtte King nem talált megfelelő alkalmat a megjelenésre. Mikor 1991-ben megírták a lemezt, a banda tagjai próbálták a dalokat, de sohasem együtt, mindenki felvette a maga részét egy kazettára és később az albumra egységes dallá gyúrták. Az 1986-os Fatal Portrait óta ez volt az első alkalom, hogy nem konceptalbum született, mivel csak az utolsó négy dal között van kapcsolat: a The Spider’s Lullabye, az Eastmann’s Cure, a Room 17 és a To The Morgue között. Eredetileg volt még néhány dal, amit úgy terveztek, hogy rákerül a lemezre, de ez végül nem történt meg. Ilyenek voltak például a Strange Wings, az Eternal Darkness (ami az egyiptomi fáraók rabszolgáiról szólt volna) és a The Return Of The Libby (ami egy kísértetről szólt volna, amelyik addig kísértett volna egy házban, amíg a család tagjai meg nem halnak).

A Judas Priest tribute lemez

1996 januárjában és februárjában a Mercyful Fate ismét stúdióban volt, hogy az új albumon dolgozzon. Közben a Century Media kiadótól megkereste őket Götz Kühnemund, hogy vendégeskedjenek egy Judas Priest tribute albumon. A banda gondolkodás nélkül elfogadta a felkérést, mivel nagyon régóta rajongtak a Judas Priest-ért, különösen King és Hank. A The Ripper című dalt választották ki, és fel is került a Legends Of Metal: A Tribute To Judas Priest című lemezre.

„The Eye”

Néhány hónappal később a banda beköltözött a koppenhágai Sweet Silence stúdióba, hogy 1990 júliusa és augusztusa folyamán felvegyék az új lemezt. Ez ugyanaz a stúdió volt, ahol a Brats lemezét keverték egy évtizeddel korábban. Az új anyag, a „The Eye” október 30-án jelent meg. A zenekar sokat fejlődött dalírás terén, akárcsak King hangja, ami saját bevallása szerint kevésbé volt éles és irritáló. Sokkal több kórust is használtak, mint az előző anyagokon, annak ellenére, hogy ez is egy konceptalbum volt. Korábban annyira nehéz volt összerakni a sztorit, hogy minden kórus más volt. Ezúttal azonban olyan dalokat írtak, amikben biztosak voltak, hogy az emberek megjegyzik és együtt éneklik velük. Szövegileg pedig a történet nagy része sajnos igaz volt és a karakterek valódiak, ellentétben a többi King Diamond lemezzel. A központi figurák abból a korszakból származnak, amikor mindennaposak voltak a boszorkányégetések, a kínzások, és mindez rendkívül jól volt dokumentálva: az inkvizíció korából. Az egyetlen dolog, amit King a sztoriba épített, az a Szem-nek nevezett nyaklánc volt, minden más igaz. Andy-n és Kingen kívül a banda többi tagja is nagyobb szerepet kapott a dalírásban. A másik dolog, amiben ez a lemez különbözött a többitől, az a dob felvételének körülményeiben volt, ugyanis a nagy részét dobgéppel vették fel, aminek Snowy nem nagyon örült. Emiatt sokan azt hitték, hogy nem is játszik a lemezen. Valójában játszott, de elektromos cuccon, nem hagyományos dobokon.

Sajnos a Roadrunner hirtelen elvesztette az érdeklődését a zenekar iránt, emiatt nem is promotálta az albumot, és ezúttal nem is készült videoklip. Turné sem követte a megjelenést. Valójában egy koncert azért volt, 1991 július 21-én Koppenhágában. Ezen a bulin mindössze az Eye Of The Witch-et játszották, majd színpadra lépett néhány korábbi Mercyful Fate tag, és egy egyveleget játszottak olyan dalokból, mint a Satan’s Fall, a The Oath, a Dangerous Meeting, a Nuns Have No Fun és az Evil.

Ebben az időben a zenekarnak nem csak a kiadóval voltak problémái, de néhány tagjával is. Hal-t is és Pete-et is kirúgták, nagyjából ugyanabban az időben. Hal viselkedésével voltak problémák, ami miatt nem tudtak tovább megbízni benne. Ugyanez történt Pete-tel is, feltehetőleg alkoholproblémái voltak. Nem az, hogy állandóan ivott, de amikor igen, akkor teljesen elvesztette az eszét, és tört-zúzott maga körül, nem kímélve az embereket sem. Ez nagy probléma volt, ráadásul még azzal is elősegítette a kirúgását, hogy a zenekar néhány felszerelését ellopta. Annak ellenére, hogy később sokmindent visszaadott, néhány dolog még mindig nála van, de ezt ügyvédekkel nem lehet lerendezni. Később teljesen abbahagyta az ivást, és elment rehabilitációra. Ő és Hal később alapítottak egy új zenekart Blakk Totem néven. A King Diamond zenekar új basszusgitárosa Snowy régi barátja, Sharlee D’Angelo lett, és ő volt az egyetlen, akit meghallgattak. Eredetileg gitárosként kezdett 10 évvel azelőtt, de nem sokkal később átváltott négyhúrosra, kb 1988 körül, mivel rájött, hogy basszerost mindig keresnek, ellentétben a gitárosokkal. Ezt jól tette, és King tökéletes választásnak tartotta, és azt mondta róla, hogy egy zenei zseni, mindent le tudott játszani, és a zenei ízlése hasonló volt a banda többi tagjáéhoz. Snowy és Sharlee körülbelül 15 éves koruk óta ismerték egymást, mióta Snowy melléjük költözött, és együtt is zenéltek egy punk zenekarban azzal a Michael Moon-nal, aki az Abigail turnén kisegítette Kingéket. A gitáros posztra három embert hallgattak meg, és végül Mike Wead-re esett a választás, akit a Candlemass tagjai is erősen ajánlottak, mivel jó barátok voltak Kinggel. Ők 3 évvel azelőtt találkoztak az Abigail turnén, amikor Mike éppen a Candlemass-ban játszott, és a King Diamond előzenekara voltak. Akárcsak Snowy és Sharlee, ő is nagy Mercyful Fate fanatikus volt már a kezdetektől. Ezzel Kingen kívül az összes tag svéd lett a csapatban.

Még ugyanebben az évben King felkérést kapott, hogy írjon zenét egy alacsony költségvetésű filmhez, aminek Boggs lett volna a címe, egy pap után. Ezen kívül egy rövid szerepet kapott is volna, a rendező folyamatosan küldözgette a forgatókönyvet. Ő és Andy 3-4 dalt megírtak, de aztán anyagi okok miatt a film soha nem valósult meg. Ráadásul egy földrengés még el is pusztította a stúdiót. Az emberek pedig abba a projektbe lettek átirányítva, amely Wes Craven klasszikussá vált ötletén, a Rémálom az Elm Utcában címűn dolgoztak.

A következő évben kijött egy koncertalbum In Concert 1987 – Abigail címmel. Ez volt az első hivatalos élő felvétel, az anyagát pedig 4 évvel korábban rögzítették az Európai Abigail turnén 1987 novemberében és decemberében. A dalok különböző helyszíneken lettel felvéve, mint például a londoni Hammersmith Odeon, vagy a németországi Karlsruhe. Ezeket a dalokat a hangmérnök vette fel a saját szórakoztatására, és mindössze egy kazettás magnóról keverte, nekik pedig semmi beleszólásuk nem volt. Nem tudták keverni, mert nem volt mit, minden szólt minden mikrofonból. Ez eredeti keverést megőrizték, és utólag már nem nyúltak hozzá. Ráadásul semmilyen hibát vagy technikai problémát nem korrigáltak utólag, mivel King azt akarta, hogy pontosan úgy szólaljon meg, mint egy valódi koncert, a hallgató képet kap arról, hogy valójában hogyan is szólalnak meg, különösen King hangjával, a hangszereléssel és a nagy váltásokkal kapcsolatosan. Minden teljesen természetesen szól, minimális visszhanggal. Sőt, ha nagyon figyel az ember még azt is lehet hallani, hogy egy bizonyos résznél az egyik gitárosnak elszakad a húrja, és van egy rövid ideig hallani, hogy nem játszik.

Abban az évben július 7-én King talált egy dohos kis dobozt „Játékkatonák” felirattal a padlásán. Kinyitotta, és néhány jelöletlen kazettát talált benne. Lejátszotta őket, és kiderült, hogy a négy évvel azelőtti, Abigail turnén készült felvételek vannak rajta. A „The Eye” album szegényes promócióját látva King számára egyértelművé vált, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el kell jönniük a Roadrunnertől. Sajnos azonban a szerződésben benne volt egy koncertalbum megjelentetése is. Bár ezek a kazetták nem voltak jó minőségűek, annyira azért mégis, hogy a nyers hangzás ellenére ki lehessen adni, ezzel teljesítve a szerződés feltételeit.

A Mercyful Fate újjáalakulás

1992-ben King hallott egy új muzsikát: Hank Shermann és Michael Denner új bandát alapított Zoser Mez néven. Ezen többek között feldolgozták a Mercyful Fate egyik dalát, a Desecration Of Souls-t. A nóták hangulata a régi jó Mercyful Fate-es napokra emlékeztette Kinget. Hank eljátszott a régi banda újjáalakításának gondolatával. Mindannyian jó barátok maradtak, ezért nem volt túl nehéz ismét összegyűlni. Mindannyian egyetértettek abban, hogy újjá kellene alakítani a zenekart, de nem hívták meg Kim Ruzz dobost, mivel Michael nem akart vele játszani. A dobos nélküli banda megkérte a Zoser Mez ütősét, Morten Nielsent, hogy szerepeljen az új anyagon.

Júliusban hivatalossá vált: a Mercyful Fate visszatér. Még ebben a hónapban megjelent egy válogatáslemez Return Of The Vampire címmel. Ez 9 régi demófelvételt tartalmazott az 1981 elejétől 1982 elejéig tartó időszakból. Nem csak ettől a bandától szerepeltek rajta felvételek, hanem a Danger Zone-tól is két nóta: a Leave My Soul Alone és az M.D.A. Aztán decemberben egy második korong is napvilágot látott, ez volt az A Dangerous Meeting. A kiadó szerint a legjobb King Diamond és Mercyful Fate dalok szerepeltek rajta, bár a borítón csak a King Diamond zenekar logója volt látható. Bár hivatalos kiadvány volt, ezt egyedül a kiadó rakta össze, egyik zenekar tagjaitól sem kért hozzá segítséget. King nem mondott semmi jót a lemezről, mivel elhibázottnak tartja, hogy a két különböző stílusú bandát egy kiadványon mutassák be, sőt, még azt sem akarta, hogy megjelenjen. Mindenesetre ezzel a két kiadvánnyal végre teljesítették a Roadrunnerrel kötött szerződést, innentől nem volt akadálya, hogy egy öt lemezre szóló szerződést írjanak alá a Metal Blade kiadóval.

Ebben az időben még Dániában King egy demót is felvett a készülő King Diamond lemezhez, mivel visszament az Egyesült Államokba. Ebben az időben költözött Dallasba is, ahol jelenleg lakik. A texasiak nagyon régivágásúak és hasonlóak ahhoz, amihez Dániában hozzászokott, pont az ellentéte Los Angelesnek, ami nem az ő világa volt. Dallasban az emberek megismerték az üzletben, és megszólították, de ezt elég könnyen tudta kezelni. Ez a költözés főleg üzleti okokkal magyarázható, mivel a piacuk 60%-a az USA-ban volt. Mindig könnyebb innen irányítani a zenekart, ezen kívül az új háza nagyobb is volt, mint az előző. Itt már lehetett dolgozószobája is, olyan ahová bevihette az összes felszerelését. Ezt a régi lakásában nem tudta megtenni, mert ott túl kicsi volt a hely. Mostanra Kingnek nem volt indoka visszaköltözni Dániába, jól érezte magát Texasban, most már ez az otthona.

Még 1992-ben, miközben King a költözéssel volt elfoglalva, közben volt egy kis szabadideje, és elkezdett írni egy könyvet a „THEM” és a Conspiracy albumok történetéből. Ténylegesen azonban csak az első két fejezet készült el. A történet nagyon brutális lett és további olyanokat tartalmazott, amelyek előzőleg nem jelentek meg sehol. A történet összes szereplője benne volt, de még jó néhány új karakter is helyet kapott. Például ebben a két karakterben a Nagypapa halála is előkerült. Sajnos azonban nem igazán volt ideje arra, hogy befejezze a történetet, de néhány barátja, akik olvashatták az elkészült részeket, azt mondták, hogy nagyon jó, és mindenképp be kell fejeznie. Egyszer szeretne két-három hónapos szünetet, amikor nem kell semmi mást csinálnia, és akkor befejezhetné a történetet. Ez lenne az egyetlen módja, hogy elkészüljön vele. Aztán kellene találnia egy kiadót, aki eléggé reklámozza majd, és talán készülhet egy forgatókönyv is belőle, de ez időigényes, és nagyon hosszú folyamat. 

„THEM”

A készülő albumhoz King elkezdte összeírni a karaktereket, belehelyezte őket egy olyan házba, ahol furcsa dolgok történnek, és ebbe még a sötétség erőit is belevonta. Az eredmény a „THEM” album lett, melyet 1988 júniusában adtak ki és az USA-ban több, mint 200 ezer példány talált gazdára, ezért a legjobban fogyó album lett belőle (második helyre szorítva az Abigailt). A felvételek ezúttal a koppenhágai M.M.C. stúdióban készültek. A felvételek után Andy összepakolta a felszerelését, és visszament Svédországba. Ekkor tudatosult Kingben és a producer Roberto Falcaoban, hogy az egyik dalból hiányzik egy gitárharmónia. Ez a rész viszonylag egyszerű volt, akár King is feljátszhatta volna, de inkább úgy döntöttek, hogy megismétlik az egész procedúrát. Egy kis táblára felírták a dalcímeket, alá pedig, hogy minek kell a dalba kerülni (ki szólózik, hova kerülnek a billentyűs részek, stb). Mikor egy rész elkészült, kihúzták a tábláról, így látták, hogy mi az, amit már megcsináltak, úgyhogy ehhez hasonló hiba nem történt meg újra. A CD verzión van egy bónuszdal is, ami valójában egy kis horrorjelenet, amiben nem volt zene, ez csak egy telefonbeszélgetésről szól King és a halott nagyanyja között, ami a történet misztikus hangulatát fokozza. Akkoriban jónéhány újságíró megkérdezte, hogy a történet egyes részei nem a saját gyermekkorából származnak-e, mivel a főszereplőt is Kingnek hívják, de erre a kérdésre soha nem válszolt. A „THEM” hatalmas siker lett, köszönhetően elsősorban a Welcome Home videoklipjének. Ez a video, ami az Out From The Asylum intro utáni első dalra készült, az egész történetből használt fel részleteket, kivéve a lányt, aki nem része a sztorinak. Bár a jelenléte felesleges volt, mégis szerepel benne, mivel abban az időben ilyesminek benne kellett lenni. A turnén egy nagy ház is volt a színpadon, ami Svédországban épült, valamint egy színésznő a Nagymamát is eljátszotta, és ez valami más volt, mint az eddig megszokottak. A show teátrálisabb lett, és ez volt az, amit King mindig is el akart érni, mivel ő egyszerűen ijesztgetni akarta az embereket.

Az egyik bulira elment néhány boszorkány is, és meghívták Kinget egy találkozóra Anton LaVey-jel a san francisco-i templomában. Ez volt az első alkalom, hogy találkozott a Sátánista Biblia írójával, aki a Sátán Egyházának alapítója is egyben. Egy egész éjszakát töltött a társaságában, látta az áldozókamrát is, ami két éve le volt zárva, hogy újratöltse magát energiával, és másfél órát beszélgetett LaVey-jel. Csak ketten voltak a kamrában, miközben különös dolgok történtek körülöttük. Ahelyett, hogy LaVey beszél és King csak bólogat, elmondta a véleményét a sátánizmussal kapcsolatban, hogy véleménye szerint mi m ia jó és mi nem. Ezután megkérdezte tőle, hogy mit gondol. Válaszul LaVey levette a dzsekijéről a Baphomet szimbólumot és King kezébe nyomta, amire ő később úgy emlékszik vissza, hogy egy hihetetlen élmény volt. Készítettek néhány fényképet, ezután LaVey eljátszotta Kingnek zongorán a Wonderful Wonderful Copenhagen-t, amit ő soha nem fog elfelejteni. Azóta King írt neki néhány levelet, mivel LaVey azt mondta, hogy éjjel-nappal hívhatja, de King nem él vele, mivel túlságosan tiszteli őt. Egy ideig leveleztek. Az írások tartalma annyira erős és jelentőségteljes a számára, hogy senkinek nem mutatta meg, mivel nagyon mély dolgokkal foglalkozik, és megvan bennük az egymás iránti kölcsönös tisztelet. Azóta a LaVey életrajzával foglalkozó magazinokban Kingről is említést tesznek. Néhányszor még Zeena-val, a lányával is randevúzott, akit annak ellenére kedves lánynak talált, hogy nem ismerte túl jól. Eleinte King nem tudta, hogy Anton LaVey ezt komolyan gondolja, vagy csak a pénzért csinálja, de aztán rájött, hogy komolyan gondolja, és az életfelfogásuk nagyon hasonló: a sátánizmus nem egy vallás, hanem egy életfilozófia.

Ebben az időben Geraldo Rivera, a népszerű Geraldo című tévéshow vezetője egy különleges műsort állított össze a sátánizmusról, ahová meghívta Zeena LaVey-t is. King is szerepelt ebben a műsorban, mivel a floridai koncertjére leküldtek egy embert, hogy vegyen fel részleteket a buliból. Ami viszont feldühítette Kinget, hogy készítettek vele egy45 perces interjút, de ebből csak néhány másodpercet használtak fel, amikor hülyeségeket beszélt. A dühítő az volt, hogy teljes kontextusában teljesen máshogy hangzottak ezek. A teljes szövegkörnyezetben sokkal értelmesebb lett volna.

Októberben megjelent egy válogatás EP, a The Dark Sides, ami olyan, már ritkaságszámba menő dalt tartalmazott, mint a No Presents For Christmas, a Shrine, a The Lake és a Phone Call. A kiadást követően a KISS híres basszusgitárosának Gene Simmonsnak az ügyvédei beperelték Kinget. A levelükben az állt, hogy okuk van feltételezni, hogy a The Dark Sides EP borítóján használt arcfestés ugyanaz, mint amit Gene használt a hetvenes és nyolcvanas években. Ez Kinget teljesen meglepte, mivel életében még nem találkozott olyan emberrel, aki ezt állította volna. Ezen kívül még azzal is vádolták, hogy a koncerteken is a KISS-t utánozza. A két műor között pedig nagy különbségek vannak. A KISS olyan látványelemeket használt, mint tűzfújás, vérköpés, tűzriadók, stb., King viszont a történet szereplőit vitte színpadra, mint egy színdarabban. Mindkét oldal ügyvédei egy peren kívüli egyezséget szorgalmaztak, ellenkező esetben ez évekig is elhúzódott volna, ami Kinget nem nagyon érdekelte. Végül megegyeztek, hogy változtat az arcfestésén, amit egyébként a következő lemezre meg is tett. Annak ellenére, hogy ezt az egészet nevetségesnek tartotta, még mindig dühös emiatt, viszont adott neki némi publicitást. King tulajdonképpen köszönetet is mondhatna a sajtónak, mert nevetségessé tették a KISS, és ez volt az egyik ok is, ami miatt feloszlottak. Mindig is szerette őket, és ezen az sem változtatott, hogy Gene megpróbálta beperelni. Mindig is jobban szerette pozitívan látni a dolgokat.

Ezzel az új arcfestéssel egy lépéssel továbbment és megpróbált egy kis vért is belekeverni. Ez nagyon tetszetős volt, de rendkívül nehéz volt minden nap újrafesteni az arcára, a fehér foltokat a fekete mintával, majd hozzáadni a vért. Ezt egyébként a kezdetektől fogva ő maga készítette. Csak ült egy kávéval és egy cigarettával, és egy óra múlva kész volt. Egyszer kapott segítséget a kiadótól két hölgy személyében, akiket direkt azért küldtek, hogy segítsenek neki elkészíteni, de ezt megutálta, miután nagyon rosszul sült el. Ez pont a Kerrang! magazin számára készülő fotósorozat felvételekor történt. Sokkal könnyebb és gyorsabb volt saját maga számára elkészíteni, mivel sokat gyakorolta, és a saját arcát ő ismerte a legjobban.

A The Dark Sides megjelenését követően Mikkey elhagyta a bandát. Több pénzt kért, és mivel a zenekar ezt nem engedhette meg, úgy döntött, kilép. Emellett még az is közrejátszott a döntésben, hogy idegesítette, hogy King a banda arca, a többieknek pedig a háttérben kell maradniuk, ők csak pusztán zenészek, nem pedig a zenekar valódi tagjai. Régebben sok vita volt köztük, de néhány évvel később kibékültek és ma már ismét jó barátok. Az új ütős Chris Whitemeier lett. Bár annak ellenére, hogy nem volt rossz dobos, hamar kikerült a csapatból, mert nem volt elég kreatív.

Conspiracy

Mivel még mindig új dobost keresett, ideiglenesen felbérelte Mikkey-t sessionzenészként, de kizárólag csak a felvételek idejére. Ez alkalommal dolgoztak először az USA-ban, mégpedig a kaliforniai Canoga Parkban található Rumbo Recordersben. Ez nagyon kényelmes volt, mivel egy saroknyira volt attól a los angeles-i lakástól, ahol laktak.

Sokszor előfordult már, hogy megmagyarázhatatlan dolgok történtek a stúdióban, ezúttal is volt részük ilyen élményben. A felvételeken együtt dolgoztak a producerrel és jóbarátjával, Roberto Falcaoval, valamint Gina Immellel a segédhangmérnökkel, aki néhány dologtól halálra rémült. Egyszer egy egész napot töltöttek az énekkel. Azon az éjszakán King néhány barátjával egy kis szobában üldögélt a szomszéd szobában és új riffeket próbált ki egy ijesztőbb részhez. Egyszercsak berohant hozzájuk a nő sápadtan, teljes rémületben és azt mondta, hogy épp az előbb hallotta King hangját ahogy szólt a felvevőből, pedig nem is volt benne szalag. Elmondta a szöveget nekik, amit tisztán hallott, és ők megdöbbenéssel hallgatták: ugyanaz a szöveg volt, amit a stúdión kívül próbáltak. Ami a legkülönösebb volt, hogy ezt a részt soha nem vették még fel. Ezután belépett egy másik nő, aki pontosan ugyanezt hallotta. Azonnal leellenőrizték a felvevőt, hogy lássák, nem valami hiba okozta-e a dolgot, de meg kellett állapítaniuk, hogy ez King hangja volt. Egy másik alkalommal miután végeztek a felvételekkel, King és Roberto az ének keverésén dolgoztak. Ennek során egy részletet akartak kikeverni, de sehol nem találták, eltűnt! Roberto teljesen elszörnyedt és kérdezgette Kinget, hogy nem ő hülyéskedik-e, vagy esetleg elfelejtette volna felvenni, és mindent ami eszébe jutott. De King biztos volt benne, hogy ezt már felvette és nem törlődhetett. Ez a rész nincs is fenn a lemezen, szőrén-szálán eltűnt! Ezen kívül a magnók maguktól bekapcsoltak, a szemetesek vándoroltak, egy csomó furcsaság történt.

King emlékszik, hogy Gina ült az egyik sarokban és egy könyvet írt mindig, amikor Robertonak épp nem volt rá szüksége. Egyszer odament hozzá és megkérdezte, hogy mit ír. Azt válaszolta, hogy ez egy napló a stúdióbeli eseményekről. A munkálatok végén megkérdezte tőle, hogy kaphatna-e belőle egy példányt, amit később rendkívül viccesnek talált és még mindig megvan valahol. Olyan megjegyzéseket olvasott benne, hogy „Nem igaz, hogy már megint késnek, éjfélre beszéltük meg, de már hajnali 2 óra van, biztos jó a költségvetésük”, vagy „Úgy látszik, Roberto megint részeg”.

1989 augusztusában aztán végre megjelent a Conspiracy lemez, ami a THEM albumon megkezdett sztori folytatása. Ugyanis az előző turné alatt jött rá, hogy ez még egy befejezetlen dolog. Rengeteg új ötlet villant az eszébe, amik alapján végülis befejezte. Ez a korong nem fogyott olyan jól, mint az elődje, de azért ez is elég jó lett. Az eredeti borító Kinget ábrázolta AMON kapujában egy kiásott koporsóval. King azonban nem volt elégedett vele és kidobták, de néhány túlélte, és manapság ez az egyik legjobban keresett King Diamond ritkaság. A borítóra ezután egyszerűen egy kép került fel King új arcfestésével. Ez azonban megint vitákat robbantott ki, és néhány országban, mint például Korea, be is tiltották. Itt csak úgy jelenhetett meg a lemez, hogy a borítón csak a logó és a Conspiracy cím szerepelhetett.

A turnéra Kingnek szüksége volt egy állandó dobosra, úgyhogy még a lemezmegjelenés hónapjában, miután több, mint 40 dobost hallgattak meg Snowy Shaw belépett a zenekarba. Snowy meghallgatásának ideje elég zavaros volt. Azon a nyáron töltötte be a 21. életévét, és Los Angelesbe kellett emiatt utaznia. Történt egy kis rock’n’roll stílusú balhé is a koppenhágai reptéren, ahol Pete Blakk és Snowy találkozott Hal Patinoval. Mivel mindhárman tökrészegek voltek, kidobták őket a los angeles-i gépről, mert amely már amúgy is 10 órás késéssel indult volna, de ők még egy órával később szálltak fel rá. A többi utas tapsolt is a rendőröknek mikor letessékelték őket a gépről. Pete valahogy mégis elintézte, hogy a légitársaság kárpótolja őket egy vacsorával és egy hotelszobával, ahol rögtön alaposan kiürítették a minibárt, mielőtt elmentek volna kocsmázni. A következő nap Pete elnézést kért a légitársaság menedzserétől, és ezután kétnapos késéssel megérkeztek Los Angelesbe, ahol King menedzsere, Olé Bang várta őket egy nyitható tetejű Cadillac-ben, és a Canoga Park-beli szállásukra vitte őket, ahol a szomszédban éppen buliztak. A próbastdióban, ahol egyébként az egyik ajtó mögött a Guns N’ Roses is játszott, Snowy elkezdte játszani a Welcome Home-ot, majd gyorsan még másik kettőt. Ezután King megfordult és felmutatta Snowy-nak a hüvelykujját. Azon az estén elmentek ünnepelni egyet a Rainbowba, és más klubokba a Sunset Boulevardra, ahol rockerek ezrei álltak sorban, egyik ragyogóbb hely volt, mint a másik. Másnap a banda elment Hollywoodba, egy régi mozistúdióba, hogy leforgassák a Sleepless Nights videoklipjét a klasszikus horrorfilmek stílusában. Az eredeti ötlet, hogy fekete-fehér legyen, először meghökkentette Kinget, de mikor keverték régi filmek képeivel, az egésznek olyan hangulata lett, mintha tényleg akkoriban készült volna.

A turnén a bulik a Cremation című dallal értek véget, akárcsak a lemez. A dal alatt néhány ember kinyitott egy koporsót, amit előzőleg a színpadra vittek. Ezt egy emelvényre tették ahol King belefeküdt. Volt egy kis csapóajtó az emelvény oldalán, és be lehetett látni. A műsor egy részénél lekapcsolták a fényeket, és behoztak egy égő fáklyát és meggyújtották a koporsó belsejét. A lángok elkezdtek lobogni, miközben továbbra is be lehetett alá látni, és csak egy égő csontváz volt benne… és King eltűnt. Ezt a trükköt nagyon szerették az emberek, ezért más King Diamond turnékon is használták. Ezek a trükkök nem csak hogy jól működtek, de a kezdetektől tervezték őket, ahogy visszaemlékszik, az album megírásával egyidőben a koncert látványterve is kialakult a fejében.

Ebben az időben King visszaköltözött Dániába, mivel nem nem tudott Los Angelesben élni. Mindig is könnyen alkalmazkodott más kultúrákhoz és szokásokhoz, de az nem az ő világa volt, bár több, mint másfél éven át próbálkozott vele. Túlságosan felszínes volt számára, túlságosan különbözött az előző életétől. Bár még mindig szeret egy vagy két hetet eltölteni ott, de akkor el kellett onnan jönnie.

1990 elején az európai turnén a spanyol koncerten Snowy eltörte a lábát, de a hátralévő bulikat nagyobb probléma nélkül be tudta fejezni. Nem sokkal ez után, 1990 márciu 9-én a Mercyful Fate majdnem az eredeti felállásával a színpadra lépett, mivel Hank, Michael és Timi csatlakozott a King Diamond zenekarhoz és a Conspiracy turné utolsó napján Koppenhágában egy közös jammelésbe kezdtek a színpadon. 

Az első szólómunkák

Mivel Kingnek már voltak ötletei a következő albumra, megkérte Michael Dennert, hogy a maradék dalokat rakják össze együtt. Ez lehetett az első és egyetlen alkalom, hogy King valakivel közösen dolgozott, mivel utálja ezt a munkamódszert, mert így nincs ideje arra, hogy jól kidolgozza a riffeket. Született ugyan később néhány más dal is, amit King a banda egy másik tagjával közösen írt, de ez csak úgy működött, hogy külön dolgoztak a saját részükön, és később összeillesztették a részeket. A banda 1985 júliusát és augusztusát a koppenhágai Sound Track stúdióban töltötte, hogy felvegye az első King Diamond lemezt. Rögtön a munka első napján kirúgták Floyd Constantine-t, mivel King követelményeinek nem felelt meg, és a viselkedésével is problémák voltak. Többet bulizott és ivott, mint kellett volna. A helyére az EF Band gitárosa Anders Allhage került, aki gyorsan megváltoztatta a nevét Andy LaRocque-ra. Ő előzőleg egy zenekarban játszott Mikkey-vel, aki javasolta Andy-t. A King Diamond zenekar első kiadványa egy kislemez volt No Presents For Christmas címmel, ami decemberben jelent meg, éppen karácsony előtt. A dalban kifigurázta a karácsonyi szellemet, egyúttal bemutatta Kingnek azt a humoros oldalát is, amit eddig nem villantott fel. A kislemez tartalmazott még egy dalt, a Charon-t, ami a következő évben megjelenő album bemutatója volt. A zenekar egy koppenhágai fellépéssel ünnepelte első szóló kiadványuk megjelenését december 20-án.

A kislemezen lehet látni az új King Diamond logót először. Ebben szerepel egy szimbólum, amit a Sátánsita Bibliából vett kölcsön, amit a 25. oldalon találunk meg (A Kilenc Sátáni Kinyilatkozás). Ez a végtelen jele, ami úgy néz ki, mint egy nyolcas az oldalán fekve, a tetején pedig egy rövidített Lorriane kereszttel. Ezt az ősi jelképet az alkímisták (akik közül sokan sátánisták voltak) a kén szimbolizálására használták. A ként egyébként a keresztény egyház sokáig a Sátánnal hozta össze. LaVey átvette ezt a szimbólumot, pusztán azért, hogy kifigurázza a kereszténységet.

1986 március 14-ig kellett várnunk, hogy halljuk az első King Diamond albumot, a Fatal Portrait-et, melyet a Mercyful Fate rajongók azonnal a keblükre öleltek, és a megszűnt banda természetes folytatásaként fogadták el. Egyedül az USA-ban több, mint százezer példányban kelt el. Ez félig konceptlemez lett, a 9-ből 5 dal egy történetet mesél el: a The Candle, a The Jonah, a The Portrait, a Dressed In White és a Haunted. Ez már előre jelezte, hogy a következő album mind koncept lesz, kivéve a Spider’s Lullabye. Ezzel az albummal nem csak King alkotott egy új koncepciót, de azt is elkerülte, hogy kimondja a Sátán nevét, miközben több mágiát és misztikumot vitt a szövegekbe. Az albumon szerepel egy instrumenális dal is, a Voices From The Past, amit Michael baromira utált, ezért a gitárrészeket King játszotta fel. Michael odaadta a gitárját mondván, hogy ha annyira akarja ezt a szart a lemezen, akkor játssza is fel, King pedig megtette. Ez volt az egyetlen dal, amit King maga játszott fel, de néhány részletet a későbbi albumokon is felhasznált, amikor olyan nehéz fogások voltak a gitáron, amit más nem tudott volna. A zenekar gyorsan nekiállt turnézni Európában és az Egyesült Államokban, ahol ismételten nagy sikert arattak. Bár a körút elérte a fő klubokat és nem volt túl nagy a költségvetés sem, King tovább folytatta a kísérleteit a színpadi effektekkel és a teátrálisabb megjelenéssel. Ezek a trükkök egyértelműen a példaképe, Alice Cooper hatására születtek, akárcsak a horror filmek szeretete. Ezen a turnén, ahol egyébként a Megadeth-tel voltak közösen főbandák, nem használtak túl sok pirotechnikát és látványelemet, de a későbbi megjelenésnek itt születtek meg az alapjai. Szeptember folyamán egy korlátozott példányszámú picture lemez jelent meg, a Halloween, amint a The Candle és a The Lake című dalok kaptak még helyet. Ez utóbbit egy film inspirálta melyben egy lány áll a tónál, ehhez pedig King vizionált egy hatalmas szörnyet, ami kiemelkedik belőle. Egyidőben vették fel a Fatal Portrait lemezzel, de csak ezen a kislemezen szerepelt, ami egyébként nagyon gyorsan elfogyott a fanatikus gyűjtők között. Ez volt egyébként a legnehezebben hozzáférhető King Diamond dalok egyike. Később azonban megjelent a The Dark Sides válogatáson és bónuszdalként az album különböző újrakiadásain.

Abigail

1986 decemberétől 1987 februárjáig a zenekar ismét a Sound Track stúdióban dolgozott második nagylemezén. Mivel Michael lakása 10 percnyire volt a stúdiótól, Andy és Mikkey is ott lakott a felvételek ideje alatt, de a többiek is gyakran odamentek egy kávéra és beszélgetésre. Naponta találkoztak, és ez nagyon családias volt, olyan, amit nem sokszor lehet látni az üzleti életben. Ekkor sokkal többet dolgoztak Roberto Falcao-val, aki már a Fatal Portrait lemezen is segített nekik. Teljesen egy hullámhosszon volt velük, és mindig tudta, hogy mit akar a zenekar. Hogy megfelelő hangulatot teremtsen, Andy beült egy kis fülkébe a felvevő szoba végében, mindössze egy kis gyertya fénye mellé. Ezen kívül, mivel soha nem használtak takjelet vagy metronómot a törések és szünetek találgatás alapján mentek. Mikkey például teljesen ösztönből játszott fel mindent, és ez részéről szándékos volt. Emiatt az anyag teljesen élőnek tűnik.

Az Abigail albummal King egy lépéssel továbblépett, mivel ez volt az első olyan, ami teljes egészében egy koncepcióra épült, és egy horror sztorit mesélt el. Már a Mercyful Fate-es időkben is akart ilyet, de a banda stílusa nem volt elég teátrális hozzá, úgyhogy ez csak a Fatal Portrait album öt dalával vette kezdetét. A történet nagyon érdekes módon indult. Egy viharos éjszaka, hajnali 2 óra felé felriadt, és eszébe jutott egy csomó ötlet, úgyhogy ezeket elkezdte papírra vetni. Aztán úgy döntött, ideje visszafeküdni, de nem tudott elaludni, mert egyre-másra jöttek az ötletek, az egész történet, és az összes név, alig másfél óra alatt meg is írta az egészet. Aztán másodszor is visszafeküdt, de megint nem tudott elaludni, újra fel kellett kelnie. Főzött egy adag kávét és az összes ötletet papírra vetette. Újabb fél óra múlva eljutott oda, hogy 90%-ban teljesen készre dolgozta a történetet még azon az éjszakán. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor King álmából született meg egy történet, és szintén ez volt az egyetlen alkalom, amikor ilyen gyorsan bővült. Ezen kívül olyasmi is inspirálta, amit King édesanyja mesélt neki egyszer. Volt még valami, ami nem King ötlete volt: egy amerikai rajongó küldött neki egy fotót, amin egy fiatal lány sírköve volt. A kő szerint a lány 1777. július 7-én halt meg. King kölcsönvette a dátumot, akárcsak a lány anyjának a nevét: Abigail.

A konceptalbumoknál a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy úgy kell a dalokat összerakni, hogy mindent el tudjon mondani, amit akar. A zene is nagyjából arra az időre lett kész, mint a szöveg. Ekkor a többieknek felvetette a teljes sztorit, és Michael és Andy segítségével megírta a hiányzó dalokat, kettőt vagy hármat. Andy teljesen beilleszkedett a bandába, és írt is néhány gyilkos dalt, mint például az A Mansion In Darkness-t és a The 7th Day Of July 1777.-t, amik nagyon beleillettek King stílusába. King találta ki a dalcímeket és hogy melyik dalhoz mennyi szöveg kell. Egyes daloknak sok kellett, másoknak kevesebb. Nekik kellett a dalsorrendet is kitalálni. Amikor befejezték az albumot, kezdhették elölről, és újra végig kellett játszaniuk az egészet. Ez idő tájt mondta King, hogy az Abigail lett szövegileg a legjobb lemez, amit valaha is írt. Ezzel a konceptalbummal továbbfejlesztette a hangját is, mivel hirtelen sok karaktert kellett megszólaltania, és különböző hangulatokat kellett megfestenie. Ezért kezdett különböző hangokat használni, habár előzőleg fogalma sem volt róla, hogy ilyesmire képes lesz-e. Szerencsére az állandó képzés azonban megtette a hatását. Akármi volt a szituáció, megpróbálta magát a megfelelő hangulatba hozni és azt megénekelni a felvételen. Akármelyik karakterről énekelt, azzá vált a színpadon. Mikor lejött, kellett neki legalább 15 perc, amíg csak ült, nézte magát a tükörben és újra magára találjon. Általában ezért van az, hogy egy buli után szeret elvonulni pihenni, lassan kortyolgatni a sörét, és ilyenkor nem akarja, hogy bárki is zavarja.

Az album borítóján egy koporsót szállító lovaskocsi látható. Bár a történetben sehol nem szerepel ilyen, mégis úgy döntöttek, hogy felhasználják, mivel jól nézett ki. Kingnek személyes oka is volt, mivel az édesapja lemez készítésének ideje alatt hunyt el, emiatt neki is ajánlották. 1987 június 15-én megjelent az Abigail album, ami sok rajongó szerint a legjobb szólólemez lett – egyedül az Egyesült Államokban több, mint 175 ezer példány kelt el – és ez volt az első Roadrunner kiadvány, ami bekerült a Billboard Top 200-as listájába. Emellett a Family Ghost című dalra videoklip is készült. Ez a dal a következő hónapban megjelent kislemezen is, aminek a B oldalán egy, a lemezről lemaradt nóta kapott helyet, a Shrine. Azért hagyták le, mert szövegileg nem illett bele a történetbe.

A King Diamond zenekar növekvő sikerei mellett volt a rajongók részéről egy egyre hangosabb követelés is, hogy az akkoriban már nagyon nehezen beszerezhető első Mercyful Fate EP-t adják ki újra. Ezért 1987 októberében a Roadrunner megjelentette a The Beginning című válogatáslemezt, amely az EP négy dalát tartalmazta, ezen kívül pedig négy másikat: a három dalt, amit a BBC-nek vettek fel 1983-ban, valamint a Black Masses című szerzeményt, ami eddig kizárólag a Black Funeral kislemezen létezett.

Nem sokkal ezután, pont az Európa turné kezdete előtt Michael Denner kilépett a zenekarból, mivel szeretett volna több időt tölteni a családjával, és mivel sok időt töltött távol Dániától, pihenésre volt szüksége. A korábbi Madison gitáros, Michael Moon lépett a helyére a turnéra, de nemsokára átvette a helyét Pete Blakk, akit Andy és Mikkey is jól ismert még a Geisha nevű bandából. Nem sokkal ezután Timi Hansen is kilépett, mivel a barátnője közölte vele, hogy ha nem hagyja abba a zenélést, elhagyja őt a gyerekkel együtt. Abbahagyta a zenélést, de hat hónappal később mégis otthagyta a nő. Az új basszusgitáros, Hal Patino egy másik dán bandából, a Maltese Falconból érkezett. Bár Timi elhagyta őket, rengeteg időt töltött töltött velük az új lemezzel kapcsolatos felkészülés miatt, és hogy Halnek megtanítsa a basszusfutamait. Ettől kezdve King maradt az egyetlen korábbi Mercyful Fate tag a bandában. 1988 júniusában a banda székhelyét áttették Los Angelesbe. A fő ok az volt, hogy innen könnyebben tudtak turnékat szervezni az Egyesült Államokba, valamint az interjúzás és az egyéb promocionális tevékenységek is jobban kezelhetőek voltak. 

Don’t Break The Oath

1984 májusában a Mercyful Fate visszatért az Easy Sound stúdióba Henrik Lund producerrel, hogy felvegyék második lemezüket. Henrik ezúttal is azt kérte a zenekartól, hogy várakozzanak a stúdión kívül, míg elkészül, de ezúttal ezt elutasították, és benn maradtak, nem érdekelte őket, hogy Henrik örül-e ennek vagy sem. Mindenkit mozgósítottak, akit csak lehetett, mert rengeteg munka volt, ahol be kellett állítani a visszahangokat, és egyéb trükköket. Sok munka volt az énekkel is, mivel abban az időben nem volt automata keverőpult, mindent manuálisan kellett megcsinálni, ami miatt sokkal nehezebb volt az egész keverés.

1984 augusztus 10-én végre megjelent a Don’t Break The Oath album, ami szintén klasszikussá vált. A visszajelzések nagyon jók voltak, a kritikák egybehangzóan mondták, hogy ismét felülmúlták önmagukat. Nem sokkal ezután megjelent az Egyesült Államokban a Combat Records jóvoltából, ahol ez lett az első underground metal lemez, ami bejutott a Billboard magazin listájára a Bubbling Underre, mégpedig a 202. helyre.

Számos dal megjelent már korábban is a banda demóin különböző címek alatt, különböző szövegekkel, és változatokban. Néhányat a Melissa album előtt írtak, mint például a Come To The Sabbath. Ez, akárcsak a The Oath már akkor készen volt, mikor elkészültek a Melissa lemezzel, de inkább a következő albumra szánták őket. Néha komoly viták mentek a tagok között, hogy kinek a dalai kerüljenek fel az albumra, mivel természetesen mindenki a saját nótáját szerette volna ott látni. Egy másik dal már hosszú ideje íródott, és erre a lemezre lett kész, ez pedig az A Dangerous Meeting, melynek az eredeti címe Walking Back To Hell volt, majd később átnevezték Death Kiss-re.

Szövegileg a Nightmare című dal meglehetősen zavarbaejtő, ugyanis King egy évekkel azelőtti álmáról szól. Meglehetősen nyomasztó: azt álmodta, hogy látott egy nagy fekete könyvet, a háttérben egy különös nőt, aki hirtelen életre kelt, ahogy King nézte. Megpróbálta segítségül hívni az öccsét, akivel egy szobában aludt, de nem jött ki hang a torkán. A rejtélyes nő intett neki, hogy kövesse, ő pedig úgy érezte, hogy muszáj ezt megtennie. Aztán egy gyülekezet közepén találta magát, tizenhárom csuklyás alakkal akik mind rámutattak, és azt mondták: „Kölcsönkapott időben élsz”. King izzadtan ébredt, és nagyon durva rémálomnak találta. Egyesek szerint a Gypsy című dal, ami szintén a Don’t Break The Oath-on szerepel, valószínűleg önéletrajzi ihletésű szöveg.

Nem sokkal az album kiadása után kirúgták a menedzserüket, John Kibble-t, miután rájöttek, hogy felvette a koncertjeiket, és eladta úgy, mintha ezek valódi albumok lennének. Ezek olyan színben mutatták be a zenekart, mintha nem lenne a felvételekhez elég tehetségük. A hatóságok, miután ezt felfedezték nagyjából 5-10 ezer példányt semmisítettek meg. A korai kalózfelvételek nagy része minden bizonnyal az ő kezéből kerültek ki. Innentől a banda saját magát menedzselte egy régi barátjuk, Olé Bang segítségével, aki a korai kezdetektől fogva mellettük volt. Olé első találkozása akkor történt Hank-kel Koppenhágában, mikor Hamburgból tért haza egy Judas Priest koncertről. Olé fotókat készíteni ment a bulira, Hank pedig, aki a Brats-ben játszott akkoriban, látta őt kamerával, és mindenféle felszereléssel, meghívta őt a próbaterembe, hogy készítsen néhány képet a bandáról. Felvették a kapcsolatot, és innentől Olé a bandának dolgozott.

A következő októberben valami amerikai promoternek végre sikerült őket meggyőzni, hogy menjenek át Amerikába turnézni, mivel ott is egyre nagyobb sikereket értek el. A kezdeti terv az volt, hogy három hét alatt adnak 15 koncertet, de a jegyeladások annyira felülmúlták a várakozásokat, hogy kibővült újabb 19 dátummal. A Mercyful Fate volt a főbanda ezen a klubturnén, majd a Motörhead előzenekaraként szerepeltek különféle színházakban. Október 18-án mentek az Egyesült Államokba, az első bulijuk két nappal később volt az oregoni Portland-ben, október 26-án pedig San Franciscoban léptek fel. Azon az éjszakán, mikor a bandának fel kellett volna lépnie, Hank a szállodai szobájában aludt. A turnémenedzser felhívta, Hank elég rossz hangulatban volt, és fáradt. Felvette a színpadi ruháját és elindult lefelé az utcán. A hely, ahol játszottak, új volt, és mikor odaért, nem találta a művészbejárót. Nagy kavarás volt, de végülis minden jól sült el, ráadásul ugyanazon az estén a barátaik a Metallicából csatlakoztak hozzájuk a színpadon egy kis jammelésre. A turné végül december 16-án ért véget a rhode island-i Providence-ben. A norfolki és pittsburgi dátumokat törölte a menedzser különféle vallási csoportok nyomására, mivel szerintük a bandának nagyon rossz híre van. Ráadásul a legnagyobb amerikai újságok címlapjára is kerültek a borító miatt, mint például az USA Today és a The Globe, a szalagcímek pedig ezt harsogták: „Sátánista rockerek fenyegetik gyermekeinket.” Az amerikai turné teljes sikerrel zárult, de a bandán belüli súrlódások megnőttek. A szakadék Hank és a többiek között egyre nőtt, ezt bizonyítja az a híressé vált beszámoló, mikor Hank rózsaszín melegítőben lépett színpadra, miközben a többiek fekete bőrben és szegecselve, úgy viselkedett, mintha nem tudta volna, milyen zenekarban játszik. Mindenesetre a banda hazatért a jól megérdemelt karácsonyi szünetre, de nem sokkal ez után volt egy német turnéjuk ami a German Christmas Metal Meeting névre hallgatott, és december 26-tól 30-ig tartott. A fellépők között szerepelt még a Motörhead, a Helix, a Girlschool és a Talon.

1985 elején a zenekar elkezdett készülődni a következő lemezre. Február végén Hank elment Kinghez, hogy lejátszon neki egy szalagot, amin a készülő riffjei és egyéb dalötletei voltak. King is elkészült öt nótával, aminek zenei irányvonala folytatta az előző anyagokon megkezdett irányt. Hank ötletei viszont teljesen más irányba mutattak, sokkal könnyedebb, néhol egyenesen funkysabb lett. Mindig is a csapat mókamestere volt, és King azt hitte, hogy ez is csak egy poén, egészen addig, míg rá nem jött, hogy Hank ezt teljesen komolyan gondolja. Ő ugyanis ebben az időben rengeteg funkot hallgatott, és ezt akarta rájuk erőltetni. Ez viszont Kinget és Michaelt teljesen sokkolta, valamint az is nyilvánvaló volt, hogy a két stílus vegyítése nem működött volna egy Mercyful Fate lemezen. Mivel egyikük sem volt hajlandó kompromisszumot kötni, emiatt King meghozta az egyetlen logikus döntést: elhagyja a Mercyful Fate-et, és saját bandát alapít. Mindazonáltal a banda többi tagja előtt a következő hónapban is titokban tartotta a döntését, egészen addig, míg teljesen ki nem alakultak a saját végleges tervei. Időközben Michael és Timi együtt lógtak egy Mikkey Dee nevű dobossal, aki a Geisha nevű zenekarban játszott. King azt hallotta, hogy nagyon jó zenész, ezért elment Mikkey-hez és elmondta neki, hogy a Mercyful Fate hamarosan feloszlik, és új bandát akar indítani. Megkérdezte tőle, hogy beszállna-e. Mikkey ezt egy érdekes kihívásnak találta, és elfogadta az ajánlatot. Ezen kívül beszélt még egy haverjával, Pete Blakk-kel, akit ebben az időben még nem érdekelt a dolog. 1985 április 11-én a Mercyful Fate egy koncertet adott a koppenhágai The Saga Theaterben, ami az utolsónak bizonyult. A buli utáni napon King felhívta a többieket, és közölte velük, hogy elhagyja a bandát. Másnap hivatalossá vált, a Mercyful Fate nincs többé. Ekkoriban kellett volna egy néhány napos németországi turnéra menniük, de a feloszlás miatt ez természetesen elmaradt.

A feloszlás ellenére a banda dalai még sokáig vita tárgyát képezték. 1985 nyarán egy amerikai szenátorfeleségek által alapított szervezet, a P.M.R.C. (The Parents Music Resource Center) publikálta a hírhedt Filthy Fifteen List-jét. Az ezen a listán szereplő dalok a P.M.R.C. szerint a legkárosabbak a fiatalokra. Olyan nevek szerepeltek rajta, mint a Black Sabbath, a Judas Priest, a W.A.S.P., és természetesen a Mercyful Fate is, köszönhetően az Into The Coven című dalnak. A szervezet, politikai kapcsolatainak köszönhetően elérte, hogy a Szenátus meghallgassa őket. Innen indult az a kezdeményezés, ami a mostani amerikai szabályozáshoz vezetett, ami miatt figyelmeztető matricákat ragasztanak olyan albumokra, amiről egyesek úgy vélekednek, hogy durva.

Most, hogy a banda nem létezett többé, Hank alapított egy új zenekart Fate néven, Bob Lance dobossal együtt. Őt már a korai időkben felkérték, hogy jöjjön a Mercyful Fate-be, de akkoriban egy progresszív bandában játszott, ahol jól érezte magát, ezért Kim Ruzz-t választották. Egyideig úgy volt, hogy a másik gitáros Michael Denner lesz, de végül nem így történt. Kinggel együtt alapítottak egy új zenekart, aminek egyszerűen King Diamond lett a neve. Logikusnak tűnt, hogy róla nevezzék el a bandát, mivel a Mercyful Fate rajongók így is vele azonosították a bandát. Ebben az új csapatban nem egyedül King hozta a régi stílust, két tag is jött vele: Michael Denner gitáros és Timi Hansen bőgős. A megmaradt tag, Kim Ruzz, úgy döntött kilép a zenei életből, és King nem is kérdezte meg, hogy akar-e csatlakozni hozzájuk. Michaellel amúgy sem jöttek ki jól, ami egyszer verekedéssé is fajult. Sőt, egyszer még King is verekedett vele, a lakása előtt. Kim néhány évet az Egyesült Államokban élt, postásként dolgozott, de utána hazaköltözött Dániába. Azóta is dobol de a zeneipartól tartja a távolságot. Kingnek még két új ember kellett, hogy teljes legyen a felállás, egy másodgitáros és egy dobos. Aztán, ahogy előre el volt tervezve, Mikkey Dee belépett hozzájuk, és hozta magával a Geisha gitárosát, Floyd Constantine-t. 

Melissa

1983 július 13-án a Mercyful Fate tizenhárom napra bevonult a koppenhágai Easy Sounds stúdióba Henrik Lund producerrel, aki a bátyjával együtt a hely tulajdonosa is volt. A banda kérte fel a munkálatokra, és a kiadótól kapott 1000 dollárt. Annak ellenére, hogy ezúttal több idejük volt, mint az EP rögzítésekor, az idő most is kevés volt, de szerencsére a dalokat jól ismerték, és rövid idő alatt sikerült feljátszani. Jól kellett beosztani, de kevesebb, mint két hét alatt végeztek a felvétellel és a keveréssel, nem igazán volt idejük a poénkodásra. Ez egy érdekes kihívás volt számukra. Míg Henrik keverte az albumot, a zenekar nem mehetett be a helyiségbe, az ajtón kívül kellett várakozniuk. Aztán visszahívta őket, hogy hallgassák meg a keverést. Mikor megtették az észrevételeiket, például hogy vegyen vissza a gitárból vagy valami hasonló, újra ki kellett menniük, meg kellett várni a következő keverést, majd vissza és újra kommentálni. A banda ezt baromi idegesítőnek találta. Másrészről ahogy Hank visszaemlékszik a mai tapasztalatai alapján, ez bölcs dolog volt, mert nem jó, ha sok ember tartózkodik a keverőszobában, mert mindenki azt akarja, hogy az ő hangszere hangosabban szóljon, úgyhogy Henrik valószínűleg ezért akart egyedül maradni a keverés alatt. Mikor az ének felvételére került sor, Henrik rájött, hogy ez egészen más, mint amihez szokott, mivel King bevitt egy kis oltárt és néhány vörös lámpát a stúdióba, hogy megfelelő hangulatot teremtsen. Elsőre egy kicsit kísérteties volt, de mikor Henrik először meghallotta a szövegeket, meglepődött. Miután beszélt Kinggel és mindent természetesnek talált vele kapcsolatban, már minden rendben volt. Ebben az időben a kiadó kérte őket, hogy dolgozzanak fel egy dalt, úgyhogy megpróbálták a Led Zeppelintől az Immigrant Song-ot. Végül nem lett belőle semmi, mert úgy találták, hogy nem igazán működik. Hank szerint King hangja meglepően hasonlított Robert Plant-ére, ezzel viszont valószínűleg sok embert becsaptak volna, akik azt hihették, hogy tényleg a Led Zeppelint hallja.

November 26-án megjelent az első teljes nagylemez, a Melissa. Mind a rajongók, mind a kritikusok nagyon jól fogadták és hamar népszerű lett. Ez volt az első hivatalos amerikai kiadvány, mivel az EP-t csak importálták, de hamar elfogyott és nagy kereslet volt rá. A BBC felvételeket kizárólag kalóz kiadványokon lehetett megtalálni.

A Melissa egy koponya neve volt, amit a banda a fellépéseiken használt, és ezt láthatjuk a lemez borítóján is. Eredetileg King kapta ajándékba valakitől. Valami történt a koponya eredeti gazdájával, mivel úgy nézett ki, mintha a homlokát erős ütés érte volna. A teteje majdnem teljesen le volt vágva, csak egy kis csontdarab tartotta a helyén és ezen van egy kis lyuk, amin keresztül be lehetett látni a belsejébe. Valószínűleg tehát ezt a személyt egy balta csapása érhette, de nem egyértelmű, hogy ettől meghalt-e. King sokat gondolkodott rajta, milyen lehetett a személy halála, és kreált hozzá egy sztorit, ebből jött a Melissa című dal szövege. Úgy gondolta, ez egy boszorkány lehetett, de tulajdonképpen bármi más is lehetett, ő csak azért írta így a szöveget, hogy elfoglalja magát.

Úgy tűnt, hogy a címadó dal egyfajta Bermuda háromszögként működött, mivel elég sok furcsa dolog történt körülötte: a dal egy részén nem volt ének az album eredeti kiadásán. Mikor azonban a Roadrunner később újra kiadta, új ének volt ugyanazon a részen. Ezen kívül az első verzión nagyon nagy visszhang volt, a másodikon nem változtattak semmit. Mindezen túl volt rajta egy visszafelé elmondott üzenet is, ahogy King azt mondja „Miféle üzenet ez?” King ezt nagyon érdekesnek találta, és nagy erőt tulajdonított a dalnak. Még mindig azt mondja, hogy kizárt dolog, hogy ilyen történjen, és ez a mai napig sem hagyja nyugodni. Egyáltalán nincs fogalma arról, hogy hogyan történhetett, mivel fizikai képtelenség utólag belenyúlni az énekbe. A bandának volt egy 24 sávos mesterszalagja, ezt viszont a Roadrunner soha nem kapta meg, nekik csak egy végleges verzió volt. A 24 sávos mesterszalag a stúdióban maradt. Ők a ½ inches mesterszalagot kapták meg, amin már teljesen készre volt keverve az anyag. Erről készült a végleges lemezanyag, egyedül itt lehetett belenyúlni, ha esetleg valaki úgy gondolta volna az vicces, hogy bemegy a stúdióba, és hozzáad több visszhangot. De ez az egész cuccon hallatszott volna, a gitárokon, a basszuson, a dobokon, mindenen, mert nem tudod a ½ inchesen szétszedni. Valakik megvalósíthatták King látomását, de valószínűleg nem emberek, mivel ez fizikailag képtelenség.

Néhány dal egészen korai demókról származott, a Brats-es időből, olyanok, mint például a Curse Of The Pharaohs, aminek eredetileg Night Riders volt a címe valami régi felvételen, de miután King átírta a szöveget, új címet kapott. Az eredetit még a Brats akkori basszusgitárosa írta. Ugyanez történt a Love Criminals esetében is, ami egyébként a legelső Mercyful Fate nóta, és a felvétel idejére került olyan állapotba, hogy a lemezre kerülhetett, de itt már Into The Coven címen szerepel, ami egyébként az egész album címe lett volna. A lemezen szerepel a Satan’s Fall című szerzemény, amit Michael visszaemlékezése szerint nagyon sokáig tartott megtanulni és nagyon hátborzongató érzés volt hallgatni. Mint általában, a zenét Hank írta, mint a legtöbb éjszaka, kiment a nappaliba, kezébe vette a Stratocasterét és komponált. Mindig, mikor összepróbálták a dalt, ő mindig tett hozzá újabb részeket, amik újabb lehetőségeket nyitottak, így egyre csak nőtt. Legalább tizenhat különböző riff található benne, és nem csak a leghosszabb daluk lett a maga 11 percével (legalábbis míg ki nem adták a Dead Again lemezt, amin a címadó dal 13 perc hosszú), de egy olyan könyv alakpján íródott a szövege, ami a legnagyobb hatással volt King spirituális beállítottságára: az 1969-ben Anton Szandor LaVey által írt Sátánista Biblia alapján. Lenyűgözve néhány múltbéli okkult eseménytől, elhatározta, hogy elolvas könyveket az okkultizmusról. De a legtöbb könyv ugyanarról a baromságról szólt: csecsemők lemészárlása, vérivás, stb. Azt gondolta ezekről, hogy beteges, de mikor találkozott LaVey Sátánista Bibliájával, mégis úgy döntött, hogy elolvassa azzal, hogy ez mégis mi a fene lehet. Pontosan ez az, ami inspirálta a Satan’s Fall szövegét: a Sátánista Biblia felfedezése.. Ezek után még mélyebben ásta bele magát az élet misztikus oldalába. King mindig is a sátánista filozófia szerint élt, anélkül, hogy tudta volna, hogy ezt így hívják. Ebben az időben egy fekete oltár volt az otthonában, amin állandóan égett két fekete gyertya, a közepén pedig egy emberi koponya és egy arany fordított kereszt volt.. A vallásokkal kapcsolatban, King sosem hitt semmilyen istenben vagy vallásban azon egyszerű oknál fogva, hogy még senki sem bizonyította be, hogy amiben hinni kellene az igaz. Ha valaki bebizonyítaná, mindenki hinne benne, épp azért, mert bizonyítást nyert. Ezért van ez a sok vallási irányzat, mert senki nem tudja bizonyítani, hogy övé az igazi isten, senki nem tudja igazolni, hogy van isten, de azt sem, hogy nincs. King mindig is elfogadta mások vallását és tiszteletben is tartotta, mivel mind különbözőek vagyunk, természetes, hogy mindenkinek más a hite, nem hihetünk mindannyian ugyanabban. Ugyanez igaz az univerzumra is, King ugyanis hisz abban, hogy nem lehetünk egyedül, mivel még sok dolog van, amiről nem tudunk.

A színpadon King mindig ugyanazt az arcfestést viselte, mivel ez a halált jelképezte számára, és ettől egy kicsit megszállottnak érezte magát. Használtak különböző látványelemeket azért, hogy a közönséget jobban bevonják a buliba, ne csak a fejüket rázzák a zenére. King kedvence az volt, amit egyszer Eindhovenben csináltak meg. Az egyik roadie-juk adott egy kis saját vért, amit King egy fiolába töltött. Volt két keresztbetett libatoll a kis oltárjukon. Egy sátánista rituálé keretén belül a vért ráöntötték a tollakra, hogy azok életre keljenek. Amint ezzel megvolt, a fiolát hozzávágta az oltárhoz, ami összetört, és aztán összekente az arcát vérrel. A rajongók egyértelműen azt hitték, hogy ez csak művér, és felé nyúltak, hogy megérintsék a kezét. Aztán mikor rájöttek, hogy ez valódi, többen láthatóan rosszul lettek. Sajnos el kellett hagyniuk a műsorból, mert bár az első két sorban álló srácokra nagy hatással volt, a hátrébb állóknak fogalmuk sem volt, mi történik.

1983 decemberében megjelent a Black Funeral kislemez. A címadón kívül még egy dalt tartalmazott, a Black Masses-t, amit a Melissa albummal együtt vettek fel, de onnan később törölték. A dal hangzásával nem voltak elégedettek, ezért került a kislemez B oldalára. Ugyanebben a hónapban Koppenhágában fel kellett volna lépniük Ozzy Osbourne előzenekaraként, de Ozzy betegsége miatt a showt törölték. Később, még ugyanebben a hónapban főbandaként léptek fel a fővárosban, hogy felkészüljenek az Európa turnéjukra. Szintén 1983-ban történt, hogy először találkoztak a Metallicás srácokkal, akikkel azóta is nagyon jó barátok. Azzal keződött, hogy a Metallica Koppenhágában vette fel az új lemezét, és ehhez kölcsönkérte a Mercyful Fate felszerelését.

A turné 1984 január 19-én keződött Eindhovenben a The Dynamoban. Másnap a The Countdown Caféban léptek fel Hilversumban, és a bulit élőben közvetítette a helyi rádió. Január 21-én Amsterdam következett, ahol Melissa koponyáját a színpadról lopták el, köszönhetően az alkalmatlan biztonsági őrségnek. Ezután februárban a Olaszországot járták be és ott hat bulit adtak. Március 3-án pedig átmentek Angliába, hogy megkezdjék ottani körútjukat a Manowar előzenekaraként. Eredetileg 11 koncert volt a programban, de úgy alakult, hogy a Mercyful Fate csak egyszer játszott. Az első és egyetlen koncert a hertfordshire-i St. Albans City Hallban volt. Mikor a Mercyful Fate legénysége délután 2 órakor megérkezett a találkozóhelyre a felszereléssel, a Manowar turnémenedzsere közölte velük, hogy nem mehetnek be, míg a zenekar nem fejezi be a saját beállását. Este 7:30-kor mikor végre bemehettek, mindössze 30 percük maradt, ugyanis 8-kor már nyitották a kapukat. Mikor a műsor elkezdődött, közölték velük, hogy 25 percet játszhatnak a megbeszélt 45 helyett, amit szerződésben garantáltak. A színpadon tudták meg, hogy a hangmérnöküket nem engedték oda a keverőpulthoz, aminek az eredménye az volt, hogy a hangzásuk katasztrofális lett. Ráadásul a műsor egy részétől a Manowar hangmérnöke elkezdett játszadozni a Mercyful Fate hangzásával. Ekkor elegük lett, és drasztikus változásokat követeltek annak érdekében, hogy tovább tudják együtt folytatni a turnét. Bár a Mercyful Fate mellett a kiadójuk is kiállt, a Manowar megtagadta az együttműködést. Ez arra késztette a srácokat, hogy hazamenjenek, bár ez jelentős anyagi veszteséggel járt, nem is beszélve a brit rajongók elkeseredéséről.

Április 5-én teltházas koncertet adtak Koppenhágában a Saltlageretben. Itt mutatták be az új kápolnájukat, egy fantasztikus színpadot, amire rengeteget költöttek, és amivel egy felejthetetlen műsort adtak a rajongóiknak. Aztán április 30-tól 19 napon át dolgoztak következő kiadványukon. Június 10-én felléptek a rangos Heavy Sound Fesztiválon a belgiumi Poperinge-ben. A Mercyful Fate mellett olyan zenekarok jelentek meg, mint a Motörhead, a Twisted Sister, a Metallica, a Baron Rojo, Lita Ford, az H-Bomb és a Faithful Breath. Ez volt az első alkalom, hogy a banda világosban játszott, ami nem a legszerencsésebb, mivel a daloknak elég sötét hangulatuk van. Sokat vesztettek emiatt a dalok az atmoszférájukból, de ez egy szükséges rossz volt, mivel sokkal jobban szerettek sötétben játszani.

Mercyful Fate

Az új demófelvételt, és a Brats-tól néhány próbahelyen felvett nótát szétküldték néhány kiadónak és rádióállomásnak. A holland székhelyű Radio Hilversum volt az első, amelyik elkezdett Mercyful Fate dalokat sugározni, ami egy erős holland rajongóbázis kialakulásához vezetett. 1981 áprilisában Kinget és Hanket megkérte Michael Denner, hogy segítsenek neki felvenni új bandájának, a Danger Zone-nak az ötszámos demóját. Ezt az anyagot is a The Rocktapesben vették fel, és olyan dalokat tartalmazott, mint az M.D.A. (ami a Mission: Destroy Aliens rövidítése), a Killed For Love és a Not Amusing. Néhány más dalt is rögzítettek ekkor, amiket King nagyon viccesnek talált és garantálta, hogy senki nem fogja ezeket hallani. Ilyen volt például a Truck Driver, ami egy kamionsofőrről szól, és nagyon messze állt King zenei világától. Egyáltalán, nem úgy tűnt, mintha Kingnek olyan nagyon tetszettek volna Michael dalai. A banda felállása teljessé vált „Old” Nick Smith dobossal és Timi Hansen basszusgitárossal, más néven Timi „Grabber” Hansen-nel. A „Grabber” egy poén volt, és mikor zenész lett, középső névként kezdte használni. Az új demó annyira jól sikerült, hogy egyértelművé vált, a két zenekar összeolvad. Az új felállás tehát így nézett ki: King Diamond, Hank Shermann, Michael Denner, Timi Hansen és „Old” Nick Smith. Nem működött így sokáig, hamarosan új dobos lépett be, Ole Frausing. A megújult Mercyful Fate a következő nyáron adta első koncertjét Koppenhága egyik elővárosában, Taastrupban. A kezdetektől használtak vizuális effekteket, például felrobbanó apácát, égő keresztet, minden olyasmit, ami miatt a rajongók úgy érezhették, hogy a jegy megérte az árát. Az ősz folyamán összepróbáltak egy új fellépést, a újabb bulit adtak Herlevben, Koppenhága egy másik elővárosában. Ekkor azonban ismételten megváltozott tagságot láthatott a közönség. Michael nehezen tudott próbálni a bandával, mivel rendszeres munkája volt, és egy idegesítő barátnője, úgyhogy elhagyta a csapatot, és Benny Petersen (vagy más néven Bennett) lépett a helyére. Nagyjából ekkor kérték meg Ole Frausingot is hogy távozzon, és felvették helyette Kim Ruzz-t, aki előzőleg már játszott együtt Bennyvel. Kim feltűnő volt nagyszerű és erőteljes játéka miatt, azonban emberileg teljesen más volt, mint a többiek. Fiatalabb és éretlenebb volt, mint a többiek, de nagyon keményen dolgozott kezdetben, hat napot hetente.

1982 elején a Mercyful Fate felvett két, négyszámos demót. Az elsőn a Walking Back To Hell, a Running Free, a Black Masses és a Hard Rocker szerepelt, a másodikon a Curse Of The Pharaohs, a Return Of The Vampire, az A Corpse Without Soul és a Burning The Cross. Ezeket John Kibble, a menedzserük fogta, és elkezdett velük kopogtatni a nagyobb kiadó ajtajain. Azonban, hiába voltak a felvételek underground körökben népszerűek, egy kiadó sem merte vállalni a kockázatot, bár az A&R embereinek tetszett, amit csináltak. Ezt megelőzően nyomtak néhány bulit főbandaként, valamint 1982 március 26-án Koppenhágában ők voltak a The Gillan Band előzenekara.

King egész karrierjét végigkísérték a különös és okkult dolgok, az egyik nem sokkal a demófelvételek után történt. Ez a koppenhágai lakásukban történt, amiről néhány ember azt mondta, hogy kísértetjárta ház. Hárman volt jelen, King, az öccse és valamelyik zenekari tag (Timi vagy Kim), és épp arról beszéltek, hogy meghallgassák a demót vagy várjanak a többiekre. Üldögéltek a nappaliban, King öccse a kanapén, míg ő maga vele szemben egy székben és felbontották első sörüket. Hirtelen King öccsének a pohara felemelkedett az asztalról nagyjából 70 centire. Ezután nagyon lassan visszaereszkedett anélkül, hogy kiömlött volna belőle akár egy csepp sör is. Mindannyian elhallgattak. Senki nem szólt egy szót sem, csak bámultak egymásra, és tudták, hogy nem csak a képzeletük játszott velük, mindhárman ugyanazt látták! King szereti az ilyeneket, mert ő ezekre a szellemekre egyfajta őrangyalként tekint, és jó érzés tudnia, hogy ott vannak körülötte. Ezt a tapasztalatot két évvel később felhasználta a Welcome Princes Of Hell dalszövegében a Don’t Break The Oath albumon. Egyébként ennek a nótának a címét elírták, és mindenhol Welcome Princess Of Hell szerepel. Az Into The Unknown albumon helyet kapott Ghost Of Change című nóta is kapcsolódik ehhez a témához. Egy szellem visszatért, és egy újabb lehetőséget adott, hogy változtasson az életén. King is kapott egy esélyt, hogy újraélje az életét, és mikor ezen túl volt, biztos lett benne, hogy neki soha többé nem lesz szüksége a változás szellemére.

Májusban, a következő hónapban a csapat elrepült az angliai Hull-ba, hogy felvételt készítsen egy újonnan alakult kiadó, az Ebony Records számára, melyet egy A&R-es fickó, bizonyos Daryl Johnston alapított, aki szerette a fiú zenéjét. Ő ajánlott fel egy alkalmat, hogy rögzítsenek két dalt a kiadó új válogatáslemezére. A banda feljátszotta a Black Funeral és a Walking Back To Hell dalokat, melyek közül az első szerepelt a Metallic Storm lemezen is, ami a következő nyáron jelent meg. Ez volt egyébként az első album, amin a banda szerepelt. Egyébként a Walking Back To Hell címet nem használták már ebben az időben egy kiadványon sem. Később Death Kiss címen jelent meg, ami az A Dangerous Meeting című dalt takarta. A Death Kiss verzió jelent meg a Return Of The Vampire válogatáson tíz évvel később, valamint még egyszer felbukkant ezen a címen, mégpedig az újra kiadott Don’t Break The Oath lemez bónuszdalaként 1997-ben. Ez a verzió volt az első ismert Mercyful Fate kiadvány.

Hull-ban az egész zenekar egy házban lakott, mindannyian egy szobában. A főbérlő hölgy adott nekik szállást és reggelit, de inni csak hideg vizet, aminek többé-kevésbé örültek. Abban a két dalban egyébként Hank játszotta fel az összes ritmusgitárt, mivel Benny összeveszett a barátnőjével, másnap nem jelent meg a stúdióban. Míg a banda a városban tartózkodott, elhatározták, hogy elmennek a házukkal szembeni temetőbe egy kis ihletért. Habár semmi törvénybe ütközőt nem csináltak, nem lett volna szabad bemenniük oda. A rendőrök csak annyit láttak, hogy öt hosszú hajú fiatal a temetőben lóg, ezért megpróbálták elkapni őket, de ők elszaladtak, és biztonságban hazaértek. A következő nyáron Benny elhagyta a bandát a barátnője miatt, Michael Denner pedig visszatért. Innentől a felállás ugyanaz maradt egészen a banda feloszlásáig.

Nuns Have No Fun

A holland székhelyű Rave-On Records felajánlotta nekik az első lemezszerződésüket. A kiadó ugyanabban a városban székelt, mint Hollandia vezető heavy metal magazinja, az Aardshock, amely a demók óta nagymértékben támogatta a zenekart, és ezzel mutatkoztak be a kiadónál is. Szeptemberben a hollandiai Stone Sound stúdióban láttak neki négy nóta felvételének, amely a később legendássá vált bemutatkozó EP-jükön szerepelt, ami Nuns Have No Fun néven is ismert. A dalokat két vagy három nap alatt vették fel és keverték. Amíg az anyagon dolgoztak, egy olyan szobában aludtak, ahol egy csomó ágy volt, mint egy hálóteremben. Az egész stúdiómunka alatt komoly időhiányban szenvedtek, sok dologra nem jutott idő, és nem minden alakult olyan jól, ahogy szerették volna. Sok gitárszólót elsőre vettek fel, ami nagy megterhelést okozott. Jac Hustinx producer, aki egyben a kiadó tulajdonosa is volt, sokszor csak egy felvételt engedett, ilyen például az A Corpse Without Soul intro szólója. Nem számított, hányszor kellett volna felvenni, mindenképp be kellett fejezniük, mert nem volt több idő. Habár a banda nem volt elégedett a produkció minőségével, sok rajongó viszont pont ezt a nyers hangzást szerette. Ez az anyag novemberben jelent meg, de egyelőre csak Hollandiában. A Devil Eyes című dal az egyetlen Mercyful Fate szerzemény, amelyet King nem szeret, mivel a ritmusa őt egy diszkószámra emlékeztette. Mindig is amatőrnek tartotta, és később sem volt hajlandó élőben eljátszani ezt. Az EP borítója körül is problémák adódtak, mivel abban az időben a bandát sátánista beállítottságúnak mutatták. Egy dán pap mindent elkövetett, hogy ellehetetlenítse a zenekart még az EP megjelenése előtt, ezért kaptak egy esélyt, hogy megjelenhessenek a dán nemzeti televízióban. Ez nagy változás volt, hiszen ezt megelőzően senki nem ismerte őket. Ez az ember hallotta őket és írt az összes újságnak, hogy megállítsa a zenekar karrierjét. Egy idő után King belefáradt ebbe, és a borítón egy, a zárdában elégetett apácát mutatnak, amit csak azért tettek fel rá, hogy lejárassák a papot. King ugyanis tudta, hogy fog rá reagálni. Ő volt minden újságban, és hogy a Mercyful Fate mennyire veszélyes a gyerekekre. Most azonban Kingen volt a sor, mivel kíváncsiak voltak az ő véleményére is. Ő pedig a valóságot mondta, hogy ez a borító csupán egy festmény, az egyház viszont a valóságban is égetett meg embereket. Ebben az időben egyébként a színpadon is megjelent egy élő „apáca”, aki különféle dolgokat csinált, például levetkőzött. Ebből azonban nem csináltak szokást később sem, mivel sok nő nem volt arra felkészülve, hogy végigmenjenek ilyen rituálén, amit teljesen meg lehet érteni.

Ugyanebben a hónapban kaptak egy lehetőséget, hogy Mercyful Fate név alatt Dánián kívül is játsszanak. Szeptember 23-án a híres Dynamo Klubban léptek fel a Hollandiai Eindhovenben, 300 ember előtt. Ezen az éjszakán a közönség többet akart, ezért eljátszották az egész műsorukat újra. A második koncertjük szintén Hollandiában volt két nappal később, ezúttal Ulicotenben. Másnap a banda visszatért Koppenhágába, ahol várt rájuk egy meghívás: a női tagokból álló Girlschool nevű angol banda előzenekaraként szerepeltek. Mikor a színpadon voltak, egyszer King valami ilyesmit mondott: „Ma este elhozzuk ide nektek a Sátánt.” A koncert végén a srácok visszamentek az öltözőbe. Néhány perccel ez után King tisztán hallott valami furcsa zajt. Erről volt neki egy felvétele is és nagyon furcsa volt. Aztán a Mercyful Fate egyik roadie-ja odament hozzájuk, hogy beszéljen velük ezekről a zajokról. King máig sem tudja, hogy miért, odafordult hozzá, és azt mondta: „Tudom, a zenekarnak néhány percen belül abba kell hagynia a játékot, és nem játszhatnak aznap éjjel egy hangot sem.” Hogy miért pont ezt mondta, nem tudja megmagyarázni. Néhány perccel később, a Girlschool elődása alatt az énekesnő, aki ugyanazt a mikrofont használta mint korábban King, a műsor közepén olyan súlyos áramütést szenvedett, hogy kórházba kellett szállítani. Ami a legfurcsább volt, hogy a rendőrség kihívott egy elektromos szakembert, hogy vizsgálja át a felszerelést, de az nem talált az égvilágon semmit. A koncert promotere később a rádióban azt mondta, hogy azon az éjszakán nagyon különös volt ott a légkör, ilyesmivel még soha nem találkozott azelőtt. Azt nyilatkozta a DJ-nek, hogy olyasminek kellett történni, ami már túlmutat az emberi tényezőn.

Ezek után Tommy Vance hívta meg őket, és kérte, hogy élőben vegyenek fel három dalt a BBC Radio 1 számára a Friday Rock Show című műsorba. Az utazáshoz a banda vásárolt egy öreg kék Mercedes furgont, aminek a tetejére pakolták a felszerelést. Alig fértek el benne mindannyian, ölükben a gitárral, akkoriban így kellett utazniuk. Március 18-án érkeztek Londonba, ahol első angliai koncertjüket is megtartották. A show a Moonlight Klubban zajlott egy kicsi, de annál lelkesebb közönség előtt. Előző nap vették fel a három dalt a BBC számára, ezek pedig a Curse Of The Pharaohs, az Evil és a Satan’s Fall voltak. A felvételek a The Maida Vale stúdióban készültek mintegy 8 óra alatt, és később a BBC hangmérnöke, Tony Wilson keverte. Az élő felvételek természetüknél fogva nyersebbek, mint azok a változatok, amelyek később a Melissa albumra kerültek fel. Ugyanezen az estén felléptek a Clarendon Ballroomban is, ami szintén London szívében található.

Április elején visszatértek Hollandiába, hogy néhány koncertet adjon, amelyet a Rave-On kiadó emberei szerveztek meg annak reményében, hogy a zenekar náluk jelenteti meg első lemezét. De ekkorra a Mercyful Fate már eldöntötte, hogy elhagyja a kiadót, mivel túl kicsinek tartották, nem tudták előteremteni a pénzt és a jobb körülményeket egy teljes albumhoz, mint például az elégséges stúdióidő, ami miatt nem tudták volna kihozni a dalokból a maximumot. A banda döntését követően a kiadó bejelentette, hogy a bulikat kénytelenek törölni, mert King a lábát törte. Ez természetesen nem volt igaz. Ekkor azonban egy jó barátjuk, aki az Aardshock magazinnál dolgozott, vállalta, hogy megszervezi a bulikat, úgyhogy a Mercyful Fate meg tudta tartani a koncerteket az eredeti tervek szerint. Természetesen ezzel nevetséges helyzetbe hozták a Rave-On Records-ot.

Hazatérésük után, április 22-én a BBC elkezdte sugározni a The Friday Rock Show-t. Az adás után számos felkérést kaptak, hogy ismételjék meg, és ez nagyon sokat segített a zenekarnak. A hallgatók között volt az amsterdami Roadrunner Records néhány embere is. Szerettek volna a bandával egy hosszabb távú szerződést kötni, ezért 1983 májusában felvették velük a kapcsolatot. Megszületett a megállapodás, a papírmunka pedig az ügyvédekre hárult. Június 1-én játszottak Koppenhágában, június 25-én pedig az évenként megrendezésre kerülő Aardshock fesztiválon Hollandiában. Olyan bandákkal léptek fel, mint az Accept, a Raven, a Vandenberg és a Trance. Több, mint hatezer ember előtt játszottak, és egy nagyszerű előadást láthattak. Ezen felül a Roadrunner Records-szal aláírtak egy öt albumra szóló lemezszerződést is. Felléptek még a németországi Bochumban, majd hazatértek, hogy megkezdjék a felkészülést az első teljes albumuk felvételére. 

Black Rose

Visszatérve King Diamondra, 1978-ban elhagyta a Brainstormot, hogy csatlakozzon egy másik helyi bandához, a Black Rose-hoz, de ezúttal énekesként. Eredetileg gitárosként akart szerepelni egy másik bandában, de látott egy hirdetést ettől, akik énekest kerestek. Beszélt velük és azt mondta, hogy ő énekes és gitáros. Ez persze nem volt igaz, egyáltalán nem énekelt, de megkérdezte, hogy mi lenne, ha egyszerre csinálná mindkettőt. A válasz az volt, hogy a gitárosuk inkább egyedül szeret játszani, és nagyon jól csinálja. Kingnek nem volt mit csinálni ekkoriban, és mondta nekik, hogy tegyenek egy próbát. Kezdetben egy kicsit furcsa volt, mert inkább sikoltozott, mint énekelt, de rövid idő alatt egyre jobb lett, annak ellenére, hogy a hangja még mindig nem volt valami képzett. Ebben az időben feldolgozásokat játszottak olyan bandáktól, mint a Deep Purple és a Rainbow, de volt már néhány saját daluk is. Aztán történt valami, ami Kinget és a gitárost elindította egy saját úton: találtak három új srácot, egy bőgőst, egy dobost, és egy billentyűst. Most első alkalommal szerepelt szintis a csapatban, ami megváltoztatta a zenei irányukat, ami a saját nótákat illeti. Még mindig játszottak feldolgozásokat, de leginkább Deep Purple-t, ami saját bevallásuk szerint a legnagyobb rockbanda volt. Néhány szokatlan számot is játszottak, mint például a Living Wreck, Fools, és ehhez hasonlókat, de például a Smoke On The Watert és társait nem, csak a keményebb dalokat. Ahhoz, hogy előadják ezeket a számokat, Kingnek Ian Gillan-i magasságokba kellett emelnie a hangját. Még mindig leginkább sikoltozás volt, de a folyamatos gyakorlás következtében egyre tisztábban énekelte ki a magas hangtartományt. Egyik bulijuk után odament hozzá egy srác és azt mondta neki, hogy többet kellene a falsetto-t használnia, kifejezetten utalva a Road Ride című dalra. Először King nem igazán tudta, hogy mit jelent ez a szó, de elkezdte egyre többször használni azt a hangot, és egyre magasabb tartományokba kényszerítette magát. Teljesen autodidakta módon tanult, sosem akart énekleckéket venni, saját bevallása szerint nem volt szüksége rá, hogy állandóan mondják neki, hogy hogyan vegyen levegőt, ahelyett, hogy ő maga jönne rá. Így szerette a hangját, és ha máshogy kellett volna lélegeznie, akkor változtatni kellett volna a kedvenc hangon.

Ebben a zenekarban fejlődött ki King Diamondnak az a karaktere, amit ismerünk, mivel a Black Rose legnagyobb hatása Alice Cooper volt. Például a színpadon kényszerzubbonyt viselt, volt fenn két nővér, valamint egy tolószék. Az első dal után ledobta a kényszerzubbonyt, a tolószéket behajította a közönség közé, és így folytatta a műsort. Különböző showelemeket használt, például széthasított egy disznófejet mielőtt színpadra léptek volna és egy babába belegyömöszölte a belső részeket valamint a vért. Miután a buli elkezdődött, King sátánista rituálé szerint feláldozta a babát, bekente magát a vérrel, a beleket pedig kidobta a közönség közé. Munkahelyéről, a gyógyszerfejlesztő laborból lopott porokat és egyéb cuccokat, amelyből maga gyártotta bombákat készített. Valódi fáklyákat használt, amiket, ha a tartójába helyezett, felrobbantotta a bombákat. Nagyon veszélyes volt, de hihetetlenül látványos is egyben. Ebben az időben elég vitatott volt a megítélésük, például a legnagyobb dán rockmagazinban lehetett látni egy szalagcímet: „Black Rose: Erőszakos őrült zenészek?”. Ebben a cikkben egy fotó is volt, melyen King szerepelt arcfestéssel és egy emberi koponyával a kezében, amint a dobos épp leszúrja. Akkor is és most is az King filozófiája, hogy azok akik fizetnek érte, hogy lássák, nem csak a lemez tökéletes előadását akarják látni, nekik egy show kell és egy showman. Akkoriban Alice Cooper volt a legnagyobb ilyen figura, és King őt próbálta követni, éppen ezért a közönség számíthatott egy igen különleges audio- és vizuális élményre a koncerteken. Annak ellenére, amit egyesek tudni vélnek, a Mercyful Fate soha nem játszott Black Rose dalokat, és soha senki nem hallott Black Rose anyagot, mivel az egyetlen ilyen cucc King birtokában volt, egészen 2001 februárjáig, amikor megjelentették.

King, aki egyébként jól képzett diplomás gyógyszerész, még mindig egy dániai laboratóriumban dolgozott. Olyan gyógyszeren dolgozott, amelyik szabályozza a vese vérellátását. Naponta három patkányon kellett tesztelni a következőképpen: először meg kellett nyugtatni az állatokat. Aztán egy faasztalra kellett őket helyezni valami dologgal a foguk alatt, kis lábaikat szétfeszítve és lekötözve. Ezután meg kellett nyitni a nyakukat és egy kis légcsövet kellett behelyezni, nehogy megfulladjanak. Aztán meg kellett találnia a fő nyaki eret és el kellett különíteni, hogy el lehessen vágni. Ez elég könnyű munka volt, kis ollókkal és egyéb kis tárgyakkal. Meg kellett bizonyosodnia, hogy mindegyiknek van egy kis cső a nyaki érben, amin keresztül a gyógyszert tudja adagolni egy fecskendő segítségével. Amint ezzel megvolt, közel a lábához nyitnia kellett egy újabb nyílást, meg kellett találnia azt az eret, ami a veséhez vezet, és rá kellett helyezni egy kis mágnest, ami méri a vér áramlását a szervhez. Az egész cuccot rákapcsolta egy elektromos berendezésre. Akárhányszor befejezte ezt a műveletet, az eredményt egy szeizmográf kiírta. Amint az ezzel végzett, be kellett fecskendeznie egy adag levegőt a patkánynak, ami szívinfarktust okozott. Miután elpusztult, már nem érzett semmit de ez az egész elég durva volt. Egyszer asszisztált egy doktor mellett, aki ugyanezt csinálta egy kutyával. Bár annak ellenére, hogy King azt gondolta, ez egy nagyszerű meló, nem volt ideje egyszerre dolgozni és zenélni, úgyhogy válaszút elé került, ami egyáltalán nem volt könnyű számára. Végül kilépett a munkahelyéről, hogy jobban tudjon a zenélésre koncentrálni, de emiatt két évig munkanélküli segélyen élt.

Körülbelül 10 fellépés után, 1980 novemberében kilépett a Black Rose-ból. Az egész azzal kezdődött, hogy a szintis megjelent az egyik próbán, és bejelentette, hogy eladta a hangszerét, mivel a barátnőjével vettek egy lakást, és kellett a pénz, hogy fenn tudja tartani. Ekkor King kapott egy telefonhívást a Brats gitáros Hank De Wank-tól és a banda menedzserétől. Éppen új énekest kerestek, és mivel látták a Black Rose-t koncerten, megkörnyékezték Kinget. Ő egyébként a csapatot körülvevő személyzetnek sem volt ismeretlen, mivel sokat lógott egy lemezboltban, Koppenhága közepén. Ismerte az egyik srácot, Ken Anthonyt, aki boltot üzemeltette, és emellett dolgozott a Brats-nek is. Ő javasolta Kingnek, hogy találkozzon a srácokkal, és próbálják meg együtt. Így is történt.

Brats

Mikor belépett, a banda tagjai a kezdeti beszélgetéseken elgondolkodtak a csapat jövőbeli irányvonalán. Mivel a stílusuk félig metal, félig punk volt, King nem akart punkosan énekelni, inkább valami súlyosabbat akart. Ez egyébként az alapfeltétele is volt annak, hogy beszállt hozzájuk. Hank és a srácok legtöbbje egyetértett ezzel, úgyhogy elkezdtek együtt dolgozni és súlyos heavy metal dalokat írni. Túl sok dalukról nem készült demofelvétel, de néhányról igen. A legtöbb dalt emlékezetből játszották, mivel igen gyakran voltak próbáik, hetente akár háromszor-négyszer is. Ebben az időben történt az is, hogy Hank De Wank megváltoztatta nevét Hank Shermann-re. 1981 januárjában a banda meghívta a próbatermükbe a CBS képviselőjét és bemutatták neki azt az anyagot, amit a készülő második lemezhez írtak. Összesen 9 nótájuk volt, olyanok, mint a Death Kiss, a Combat Zone és a Love Criminals. Az új dalok egyáltalán nem olyanok voltak, amilyet a CBS elvárt tőlük. Megkérték Kinget és Hanket, hogy másnap menjenek be a kiadó irodájába. Ott nagy komolyan kijelentették nekik, hogy az új anyag túlságosan súlyos számukra, és ha ki akarnak adatni velük egy lemezt, akkor sokkal könnyedebb dalokat kell írniuk. King és Hank a banda nevében ezt azonnal visszautasították. Ráadásul a kiadó nevetségesen alacsony költségvetést javasolt a lemezkészítésre, úgyhogy ez az egész a zenekar és a kiadó kapcsolatának megszűnéséhez vezetett. Az ezt követő két hónapban a banda összepróbált néhány új számot és adtak két koncertet. Az egyiket Dániában, a másikat Svédországban, ami a banda legelső koncertje volt ezzel a felállással. Mivel nem voltak túl boldogok, hogy a CBS kidobta őket, 1981 márciusában Yenz és Monroe elhagyták a bandát. Ugyanennek a hónapnak a végén a három megmaradt tag felvett egy háromszámos demót a The Rocktape stúdióban Koppenhágában. Egy jóbarátjuk, Jan Musen segítette ki őket a doboknál, a basszusgitárt pedig felváltva kezelte Hank és Carsten. A következő három dalt rögzítették: Death Kiss, You Asked For It és a Running Away. A végeredmény minden eddiginél súlyosabb lett, ezért úgy döntöttek, hogy a bandának új névre van szüksége. Sokáig gondolkodtak a Back To Hell néven, de aztán a menedzserük barátnője javasolta nekik a Merciful Fate-et. A név megvolt már 1981 márciuában, de az írásmódját megváltoztatták mikor a gótikus betűkkel írt logó elkészült: Mercyful Fate.
 

A bemutatkozó szövegben ugyan az áll, hogy itt lemezismertetők és esetleg koncertbeszámolók lesznek olvashatóak, de a közelmúltban olvastam valamit, és úgy döntöttem, hogy ezt lefordítom, és közzéteszem itt. Ez pedig nem más, mint a Mercyful Fate és a King Diamond zenekar teljes és részletes története. Az írás kb 20 részben fog kikerülni, mert iszonyú hosszú. Természetesen hatalmas köszönet illeti Andy Allent, hogy engedélyezte számomra írása felhasználását.

Kezdetben…

King Diamond a dániai Koppenhágában született 1956 június 14-én Kim Benedix Petersen néven. Van egy három évvel fiatalabb öccse, akivel gyerekkorukban közös szobában laktak és a Koppenhágához közeli Hvidovre városában nőttek fel. Saját bevallása szerint jó gyermekkora volt, egy kicsit szigorú, de rengeteg szabadsággal. Szülei mindig megbíztak benne és ő sem adott okot arra a szüleinek, hogy ne ezt tegyék. Bár ők kereszténynek vallották magukat, mindig büszkék voltak arra, amivé fiuk vált. A II. világháború alatt King apja a dán ellenállás tagja volt, de lelepleződött és a Gestapo elől Svédországba menekült, mielőtt még elkapták volna. Ő mesélt Kingnek a tapasztalatairól, a szörnyűségekről, amiket ő később úgy álmodott meg, mintha ő lett volna az apja helyében. 1971-ben, tizenöt éves korában megkapta első lemezjátszóját és vett is gyorsan két bakelit lemezt is hozzá: a Deep Purple-től a Fireball-t és a Black Sabbath-tól a Master Of Reality-t. Egy másik banda, a Led Zeppelin volt az, ami ténylegesen a zene felé fordította King érdeklődését, különösen az első lemezük, mivel nagyon szerette Jimmy Page gitárhangzását. Valószínűleg ennek hatására vette meg első gitárját is. Feltehetőleg ebben az időben kezdett dohányozni is, előbb, mint énekelni, viszont a drogok soha nem érdekelték. Kétszer szívott marihuanat de nem érdekelte tovább. Ezen kívül, még fiatalkorában majdnen profi futballista lett. Már jóideje gitározott, és annyira jó volt, hogy az év gitárosának választották meg abban a klubban, ahol rendszeresen fellépett. Miután befejezte az általános iskolát, jelentkezett középiskolába, de gyakran kimaradt; inkább a haverjánál hallgattak régi Mountain felvételeket. Nem volt valami szorgalmas diák, ennek ellenére jó jegyeket kapott, mert nagyon könnyen tudott memorizálni dolgokat, dolgozatírás előtt elég volt egyszer átolvasnia a haverjai házi feladatait. Jó magatartású volt az iskolában és az osztálytársai tisztelték. Három-négy rock fanatikus társával egy klikket alkotott, akiket békén hagytak, amíg a jegyeik jók voltak. Néha megviccelték a tanáraikat, egy-két alkalommal nem mentek be a suliba, de ezek ártalmatlan viccek voltak. Egy idő után egyre jobban érdekelte a zene, hobbi szinten. Nem tudta, mi történt, de nehéz volt egyszerre focizni és muzsikálni, úgyhogy az egyikről le kellett mondania. Így hát abbahagyta a futballt és elkezdett komolyan foglalkozni a zenével.

Első bandák

Zenei karrierjét 1973-ban kezdte, mikor gitárosként belépett egy négytagú formációba, amely a Brainstorm nevet viselte. Velük adta első koncertjét is 1976-ban; a városkának volt egy nagy épülete, ahol egyszerre akár 10 banda is gyakorolhatott. Úgy érezték, hogy itt adhatnak egy koncertet. Minden zenekarnak saját cuccot kellett hozni és mindegyikük 3 dalt játszhatott. A Brainstormnak már elég szép hírneve volt, az arcfestés és minden miatt. Teljesen különbözőek voltak a többi bandától, akik mindannyian popzenét játszottak. King először akkor javasolta az arcfestést, miután meglátta Alice Cooper Welcome To My Nightmare című showját, valószínűleg a szeptember 3-i koncertjén, amit Koppenhágában, a The Falkoner Theaterben tartott. Mind a mai napi Alice Cooper gyakorolja a legnagyobb befolyást Kingre. Nem csak a Brainstorm játszott metalt ebben az időben, de ők olyan hangosan tették ezt, hogy más zenekar fele ilyen hangerőn sem játszott. Ez teljesen más volt, mint az eddigiek, és a Brainstorm tagjai úgy gondolták, hogy sokra viszik még, ezért úgy döntöttek, hogy elkezdenek művészneveket használni. Az egyiküket Mike Wistnek hívták, egy másikat Jessie Jamesnek, és Kimet King Diamondnak. Egyébként már nem tudja, honnan jött ez a név, de gyorsan megragadt benne. Ebben az időben találta meg első munkáját is, 21 éves korában, miután befejezte az iskolát, vegyészként kezdett dolgozni.

Ugyanebben az időben, 1977 márciusában Koppenhágában egy René Krolmark nevű fiatal srác megvette első gitárját, egy Les Paul másolatot. A suliban különböző bulikba járt, ahol Black Sabbath-ot és Deep Purple-t szoktak nyomni. Később a KISS fogta meg, és ez inspirálta arra, hogy gitárt ragadjon; úgy szeretett volna játszani, mint Ace Frehley. Aztán felfedezte a Judas Priestet, ami a legmeghatározóbb volt számára. A későbbi dalaiban is érezhető ennek hatása. Hasonlókat váltott ki belőle Michael Schenker és Uli Jon Roth is. René viszont King zenei pályafutására volt nagy hatással, mikor megalapította néhány haverjával a Brats nevű punk-rock formációt 1978 májusában. Ekkor változtatta meg a nevét is Hank De Wank-ra. A cspat többi tagja: Franz De Zaster (valódi neve: Michael Gorm, ének), Mickey Rat (Michael Hillerup, basszusgitár), és Eddie Haircut (Milan Balsgaard, dobok). Ezzel az új felállással a Brats már kapott egy kis figyelmet a dán punk színtértől, és feltűnt a „Paere Punk” nevű válogatáson három dallal, melyet egy helyi kiadó, a King Pear jelentetett meg. Ezek után a bandában változások zajlottak, és 1979 tavaszán, mivel Hank egyre jobban fejlődött zeneileg, két új zenészt állított csatasorba, mindkettő jóbarát: Yenz (valódi neve Jens Arnsted, énekes és basszusgitáros) és Monroe (valódi neve Lars Nybo, dobos). A próbáik során kezdett egyértelművé válni számukra, hogy kell egy második gitáros is, hogy a hangzásuk súlyosabb legyen, úgyhogy egy barát csatlakozott hozzájuk, Denner (a valódi neve Michael Denner). Ők ketten még 1978-ban találkoztak egy punk koncerten. Denner emlékezett rá, hogy Hank egy bőrdzsekit viselt, Black Sabbath és KISS felvarrókkal. Abban az időben még nagy szó volt, ha olyanok találkoztak, akiknek ugyanolyan volt a zenei ízlésük, úgyhogy bemutatkoztak egymásnak és később barátokká váltak. Ezekkel az új tagokkal a banda egy súlyosabb irányba indult el, és 1980 januárjában egy három albumra szóló szerződést kötöttek a CBS-szel, akik rögtön ki is adták a B-Brains című dalukat kislemezként. A dal szerepelt a kiadó válogatás albumán is, jól ismert külföldi zenészek dalaival együtt. A Brats volt az első dán hard rock zenekar, amelyik szerződéshez jutott. 1980 februárjában és márciusában a koppenhágai Metronome Studio B-ben dolgoztak első lemezükön, amit a Sweet Silence stúdióban kevertek. Amíg vártak az album megjelenésére, 1980 tavaszán a banda országos turnéra indult. Augusztusban aztán megjelent a lemez, amely a Brats címet viselte. Mindössze 2000 példány készült belőle. Alapvetően heavy metal lemez, némi punkos beütéssel. A 12 dalból 8 metal, 3 punk és egy orosz népdal, melyet Denner énekelt oroszul. Ez egy nagyon fontos lemez volt számukra, mivel stúdiótapasztalatot szereztek, egy jó szerződést rádió és tévéfelvételekre, és ennek köszönhetően a sors összehozta őket az angol menedzserrel és publicistával, John Kibble-lel. A reményekkel ellentétben azonban a lemez nem fogyott valami jól Dániában, viszont Franciaországban egész jó eladási mutatókat produkált, ezért úgy határoztak, hogy elindulnak egy francia körútra. Két hónappal később, 1980 októberében, a bandán belüli feszültségek következtében Denner kiszállt, akit Carsten Van Der Volsing-gal pótoltak. A kritikusok nagy része Yenz énekét kifogásolta, ezért új énekest kellett keresniük.
 

Megjelenés éve: 1989

Tagok: Tony Martin (ének), Tony Iommi (gitár), Lawrence Cottle (basszusgitár), Cozy Powell (dobok), Geoff Nichols (billentyűk)

1987-re már úgy látszott, a Black Sabbath kezd kilábalni a válságból, amibe 1981-ben, Ronnie James Dio és Vinnie Appice kiválásával süllyedt. Ekkor jelent meg ugyanis a The Eternal Idol című lemezük, ahol bemutatkozott egy addig meglehetősen ismeretlen énekes, Tony Martin. Tökéletes választás volt ő, hiszen a hangja Dio-t idézte, a szövegei pedig a régi jó Sabs recept szerint íródtak, újra előtérbe helyezve az okkult témákat, mely a legkorábbi anyagaikat jellemezte. Természetesen a lemez kiadását követően ismét ki lett rugdosva mindenki a bandából Martint kivéve. Nem sokkal ez után csatlakozott hozzájuk Cozy Powell, a néhai dobosisten, aki olyan zenekarokban fordult meg, mint például a Rainbow. A trió aztán stúdióba vonult, hogy rögzítse soron következő albumát, melynek a Headless Cross címet adták. Mivel a basszusgitáros posztra nem találtak állandó embert, egy stúdiózenészt alkalmaztak Lawrence Cottle személyében.

Már ez is sejteti, hogy nem éppen a pozitív oldaláról közelítenek a valláshoz, de a szövegekben is többször fordul elő a Sátán szó, mint a korábbi lemezeiken összesen. Az album egy rendkívül hangulatos introval veszi kezdetét, aminek a The Gates Of Hell címet adták, és ez már sejteti is, hogy mire lehet számítani az elkövetkező mintegy 40 percben. Ez rögtön a címadó dallal folytatódik, amely egyszerűségében is zseniális. Lassú dobogás, hangulatos billentyűs aláfestések és egy olyan Iommi szóló szerepel benne, amilyet a Heaven And Hell óta nem lehetett hallani. Az öszehasonlítás nem véletlen, ugyanis leginkább tényleg erre a dalra hasonlít. Ugyanezt el lehet mondani a többi nótára is, szinte mindegyik a Dio korszak egy gyöngyszemére hajaz. Az ezt követő Devil And Daughter már-már Neon Knights-os zakatolással dübörög, és folytatódik az egyik legmonumentálisabb szerzeménnyel, a When Death Calls-szal. Ezután egy kicsit gyengébb dal következik, bár szerintem csak azért nem tűnik annyira erősnek, mert a Sabbath egyik legnagyszerűbb nótája után mutatkozik be. A lemezt záró Nightwing érdemel még kiemelést, ami egy gyönyörű akusztikus felvezetésből csap át valami irgalmatlan súlyos, epikus dallá. Tony Martin a lelkét is kiadja a dalban, de ez tulajdonképpen mindegyik szerzeményre igaz. Hatalmas torka van és hihetetlenül jól bánik vele. Cozy Powell dobhangzása pedig számomra etalon. A lábdob úgy szól, mintha a mennydörgést hallanám, és még a pergőnek sincs fazékhangzása. Tony Iommi pedig Tony Iommi. Az ember, akinek a vérében van a metal. Egyedi játéka messziről felismerhető, csakúgy mint szigorú, már-már zord arckifejezése.

A Headless Cross után kiadtak egy másik lemezt is Tyr címmel, ahol ugyanez a három ember játszik, de találtak egy nagyszerű bőgőst, Neil Murray személyében. Azonban a Tyr után (talán a pénz reményében) újra összeállt az 1981-es felállás, és bár egy remek albumot hoztak össze, emberi ellentétek miatt mégsem tudtak együttmaradni. Ekkor Iommi visszahívta Martint, aki lenyelte a békát és újra a mikrofon mögé állt, bár a Tyr, vagy pláne a Headless Cross sikerét már nem sikerült megismételni. Mindenesetre elmondható, hogy ezzel az albummal ismét bearanyozódott a Black Sabbath név. Természetesen alapmű, hallgatása kötelező

Megjelenés éve: 1984

Tagok: Bruce Dickinson (ének), Dave Murray (gitár), Adrian Smith (gitár), Steve Harris (basszusgitár), Nicko McBrain (dobok)

A zenekar aranykorának a közepén járunk. 1982-ben kiadták a The Number Of The Beast című alapvetést, majd a következő évben megfejelték egy olyan anyaggal, amit akkor a Kerrang! magazin az év albumának szavazott meg. A korong kiadását a szokásos világkörüli turné követte, melynek utolsó állomása Dortmund volt. Ezt a bulit nagyon sok tévéadás is közvetítette, de a Magyar Televízió kihagyta azt a jelenetet, amikor Eddie-t kivégezte a zenekar. Ha jól tudom, a tervek szerint nem is használták volna tovább a figurát.

A szokásos zenekari pihenő alatt Dave Murray Egyiptomba utazott, és bejárta az országot. Az ő élményei alapján Derek Riggs, a banda állandó grafikusa néhány újabb rajzzal állt elő, többek között egy olyannal, ahol Eddie feltámadt. Ez lett egyébként (kisebb változtatásokkal) a Powerslave album borítója is.

De egy albumhoz dalok is kellenek. Nos, ezeket ugyanúgy írták meg, mint az előző, Piece Of Mind anyagot: kibéreltek egy szállodát (az ötletet valószínűleg a Queentől vették át, náluk is működött), és két héttel később a komplett lemezanyaggal vonultak stúdióba.

Alapmű született. Az én szememben ez a lemez lesöpri mind a Numbert, mind a Piece Of Mind-ot. Tipikus nyitódal lett az Aces High, koncerten is jól beindítja a népet. Lendületes, egyszerű és nagyszerű. A következő dalt nem kell bemutatni senkinek, elvégre a Maiden egyik legnagyobbjáról beszélgetünk: 2 Minutes To Midnight. Rég adtak már ki instrumentális számot, a következővel pótolták is, ráadásul igen furcsa címet adtak neki: Losfer Words (Big 'Orra). A megfejtés pedig az, hogy kelet-londoni tájszólásban írták le. Rendes irodalmi angol szerint a cím így hangzik: Lost For Words (Big Horror). A banda egyébként nagyon szeret könyvekről vagy filmekről daloka írni, a Flash Of The Blade ennek egy jó példája, ugyanis Myamoto Musashiról szól. Hasonló adaptáció a Back In The Village, bár ez már inkább egy továbbfejlesztés. Na jó, elmondom érhetőbben. A Numbert lemezen hallható a The Prisoner című dal, ami egy filmsorozat alapján íródott. A sztori nagyjából annyi, hogy valami brit titkosügynök (nem, nem a 007-es) hazafelé menet elalszik és egy helyen ébred fel, amit úgy hívnak, hogy a Falu. Itt senkinek nincs neve, mindenkit egy-egy szám azonosít (Innentől már érthetőbb az "I'm not a number, I'm a free man" sor), de az ügynök mindenáron meg akar szökni innen. A Back In The Village pedig csak arról szól, hogy miután ez az ügynök kiszabadult onnan, visszatér és porig rombolja a Falut. Ezt követi a címadó nóta, a Powerslave. A hangulatot nagyon jól vissza tudták adni a színpadon is, meg lehet nézni a Live After Death DVD-n. Hiába, hogy az ezerszer elsütött galoppozós témára épül, de tudtak belevinni valamit, amitől az embernek libabőrös lesz a háta. És ezt a hangulatot még meg is tudták fejelni! a záró dal minden idők leghosszabb Maiden nótája, melyet természetesen a turnén is játszottak. Ez egy vers megzenésítése, melyhez még két idézetet is átvettek az eredeti műből. Félelmetes hangulata van ennek is, olyan a dal, mint a hullámverés: kitartó és végtelennek tűnő.

Bár a banda ez után is adott ki nagyszerű anyagokat, ez számomra pályájuk egyik koronája, melyet utolérni is csak egy album tudott (Seventh Son), túlszárnyalni egy sem. A 90-es évek nagy grunge hulláma aztán közvetett módon a Maident is megrázta, majd válságba taszította, ami Bruce Dickinson 1993-as kiválásában csúcsosodott ki. Bár 2000-ben újra a banda tagja lett, innentől a lemezeikre már egyszerűen csak annyit lehet mondani: Nagyon jó. Az aranykor már csak emlék.

Megjelenés éve: 1998

Tagok: King Diamond (ének), Andy LaRocque (gitár), Herb Simonsen (gitár), Chris Estes (basszusgitár). John Luke Hebert (dobok)

Néhány év szünet után, 1995-ben visszatért a King Diamond zenekar egy teljesen lecserélődött gárdával, ami a The Spider's Lullabye (nem elírás, tényleg ez a lemezcím) című, hihetetlenül alulértékelt kiadványban testesült meg. Tényleg voltak hibái a cuccnak, például a nagyon szar hangzás - ezt szerencsére a közeli jövőben orvosolni fogják - és akadt bizony rajta tölteléknóta is, ami addig egy kiadványán sem fordult elő.

Az ezt követő The Graveyard lemez, sem volt egy falrengető dalgyűjtemény, ráadásul itt nekem megint problémáim voltak a hangzással, túl sterilre sikeredett. A dalok sem igazán fogtak meg, pedig istenuccse adtam nekik esélyt, nem is keveset.

Aztán 1997-ben felröppent a hír, hogy új lemez, új stúdió... és új dobos. Érdekes, két lemeznél tovább nem bírja együtt ugyanaz az öt ember ebben a bandában. Ezúttal azonban az élet szólt közbe, Darrin Anthony ugyanis egy autóbalesetben mindkét lábát eltörte, és inkább kerestek egy új tagot. 

Eljött aztán 1998, és megjelent a Mester új albuma, amelyet Voodoo címre keresztelt. Már a borító látványától elkapott egy sajátos hangulat, amely tulajdonképpen azóta is fogva tart. Az első egyébként ami szembeötlött ennek kapcsán, hogy hasonlít a THEM albumon látható képpel, és ez nálam újabb jó pont, mivel szerintem az a legjobb KD anyag.

Szokás szerint introval veszi kezdetét a lemez, de itt még nem igazán lehet tudni, hogy mire számíthat a hallgató. Annyit lehet azonban már most érezni, hogy a hangulatot telibe találták. Dohos, poros a levegő ott, Louisiana-ban, a Mississippi melletti mocsaraknál. Aztán gyomorszájon vág a következő "LOA" House, és itt most álljunk meg egy pillanatra. Ez a lemez tényleg leír olyan szertartásokat, amelyek a vudu vallásban valóban megtalálhatóak. King egy interjúban nyilatkozta, hogy nagyon nehéz volt eredeti, hiteles könyveket beszerezni a témáról, de néhányat végülis sikerült, és ezek alapján írta meg a történetet. Maga a LOA ház kifejezés azt jelenti, hogy az épülethez tartozó telken egy vudu pap (loa) nyughelye is található ergo szent terület. Igen, a bonyodalom is ebből lesz.

Érdemes egyébként megjegyezni, hogy a címadó dalban (akkora törzsi dobolással kezdődik, hogy a Sepultura sírva könyöröghetne a receptért) a banda történetében először vendégzenész teszi tiszteletét. Nem más, mint a néhai gitáristen, Dimebag! Nagyon rendben van az itt hallható húrtépése, hihetetlenül hátborzongató az, amit hozzátett ehhez a dalhoz. A Secret című dal tipikus Andy-féle szerzemény, és az egyik leggyorsabb dal, ami valaha kikerült a keze alól. Hallatszik, hogy black/death bandák mellett producerkedett. Néha egyébként egy-két dal kapcsán eszembe jut, hogy ők most a zenéhez írnak szöveget, vagy fordítva? Konkrétan ezen a CD-n is van egy ilyen, ez pedig a Sending Of Dead. A történet szempontjából fontos dolgok történnek, de zeneileg ez a dal nem sokat mond. Ami viszont meglepő volt, hogy a bőgős, Chris Estes is szerepet vállalt két nóta megírásában. King szerint ezek nem is lettek annyira kingdiamondosak, de szerintem ez nem is baj, sőt. Az utolsó két dal viszont teljesen összekapcsolódik zeneileg, szövegileg azonban a történet szempontjából évek telnek el, és mindkettő egy nagy csattanóval zárul.

A pihenő utáni első nagy mesterművel alkotta tehát meg a banda. Teljesítményük egyébként eléggé hullámzó 1995 óta, hiszen két gyengébb lemez után jött a Voodoo, az ezt követő két anyag sem tudta ennek a színvonalát elérni, a The Puppet Master viszont egy szinten lesz ezzel. Bárhogy is van, King Diamond ötleteinek tárháza kifogyhatatlannak tűnik, úgyhogy még számíthatunk egy-két jó sztorira.

Ja, mielőtt elfelejtem: a lemez meghallgatása után mindenki nézze meg a Skeleton Key című filmet (magyarul nem tudom, mi a címe, de őszintén szólva nem is érdekel). A két mű hangulata megdöbbentően hasonló.